Örökbe

Turkáló a Margit körúton, a budai hídfőnél, ezer éve nem mentem be, eleve leszoktam a turkálásról, kár, visszaszokhatnék, nem kéne a fast fashion üzletláncok profitját növelni. Most mégis betérek, a nyár az utolsókat rúgja, nemsokára kétéves lesz a fiam, ma délután egyedül vagyok, nélküle, mikor, ha nem most. Vele nem lehet.

Turkáló a Margit körúton, a budai hídfőnél, ezer éve nem mentem be, eleve leszoktam a turkálásról, kár, visszaszokhatnék, nem kéne a fast fashion üzletláncok profitját növelni. Most mégis betérek, a nyár az utolsókat rúgja, nemsokára kétéves lesz a fiam, ma délután egyedül vagyok, nélküle, mikor, ha nem most. Vele nem lehet.

Ezt hallom meg azonnal a boltban is, ahogy belépek, elegem van, nem igaz, hogy nem tudok tőled vásárolni, most micsináljak veled, mondd meg? Kiderül, hogy pisilnie kell az ötéves forma fiúnak, a kasszában ülő lány próbál segíteni, a szomszédban van egy török étterem, oda átviheti, mondja. Átviszi.

Már az utcán kiszúrtam őket, a villamosmegállótól idefelé jövet, a nő hangosan lamentál, rángatja a gyereket a karjánál fogva, nem hallom, miről beszélnek, de szinte mindegy is. Jönnek.

Nézelődni kezdek, de már az első percben érzem, hogy semmit se fogok találni, ez ilyen, sebaj, azért megyek tovább, leemelem a vállfákat, tömött rendben sorakoznak a blúzok, a szoknyák, az egyrészes ruhák. Tudom, hogy fel fogok próbálni néhányat, aztán üres kézzel távozom, és bánom majd, hogy ezzel töltöttem értékes szabadidőmet.

Mert nem tudom még, hogy visszajön a kisfiú az anyjával, és beszélni kezd hozzám. Vagyis be nem áll a szája. Először egy buborékfújóval támad meg, ki akarja nyitni, kérdez és mond egyszerre, alig jutok szóhoz, mégis élvezem, hogy vele beszélgetek.

Mozgok a helyiségben, úgy teszek, mintha tényleg érdekelne a sok béna ruha, szakértő szemmel és kézzel válogatok, néha átnézve ugyanazt a szakaszt többször is. Jön utánam, eltolja a gurulós, leginkább járókára emlékeztető tárolóalkalmatosságokat, melyekbe valahogy soha nem nyúltam, régen se. Talán ezek az ötszáz forintos darabok? Meg biztosan a kiegészítők, sál, kendő, sapka, táska. Hegyekben. Körbekerít két ilyen megtermett mobil bútordarabbal, azt mondja, most börtönben vagyok, nem tudok kimenni. Így hát nincs más választásom, mint belemenni a játékba, szörnyülködöm, és nagyon szeretnék kiszabadulni.

Az anyja néha ráförmed, hagyd már a nénit vásárolni, ne szóljak még egyszer. A börtönös játéknál elkezdi visszarángatni a guruló tárolókat, és elhordja mindennek.

Akkor a kócos, dús, sötétbarna hajú, kicsit komisz képű, okos szemű fiúcska elkezdi leszedni a vállfák fémtetejére csúsztatott, méretet jelölő kis színes műanyag gyűrűket, összegyűjt néhányat a tenyerében, és kéri, hogy kóstoljam meg a cukorkákat. Mindegyikről megmondom, milyen ízű. Egyik finomabb, mint a másik.

Érzem, hogy lassan el kell búcsúznunk, a nő fizet, szólongatja a gyereket, hogy jöjjön, hiába kérdezem meg a nevét, rögtön elfelejtem, csak azt tudom, hogy arra a kérdésre, hogy hány éves, azt válaszolja, tizenkettő. Hallom, ahogy erre az anyja félig magában morog és hörög. Megborzolom a haját, és a lehető legszélesebb mosollyal mondom neki, a szemébe nézve, hogy örülök, hogy találkoztunk és együtt játszottunk.

Indulnia kéne, de egyre jobban bevadul, már elvesztettem a fonalat, hogy ez most milyen játék, egyre durvább, megdöbbenek, mekkora erő van benne, állandóan nekem jön, talán harcolunk éppen, képes odapasszírozni egy falnyi ruhához, kezdem nem élvezni a dolgot. Aztán hirtelen mégis eltűnik, a boltban csak csönd marad utána, én meg a próbafülke felé veszem az irányt, jöjjön, aminek jönnie kell. Igyekszem nem elszomorodni túlságosan, de nincs is időm belemenni az érzésbe, mert ahogy letolom térdig a nadrágomat, trappolást hallok, majd feltépi a próbafülke függönyét, és ott áll mellettem, de egy másodperccel később az anyja is, kirángatja, és én nem hallom, mit mond, nem tudom követni őket, csak remélem, hogy nem okoztam nagyobb bajt neki, mint amekkora örömet.