Van a tárgyaknak lelke érzem olykor
van és a mienknél is örökebb
mikor húsz éve idejöttünk akkor
a nagy szobába csak csupa öreg
bútort vett Zsóka mert soha nem én
ő nézte ki majd én is megjelenve
mint egy bútorszakértő fenomén
döntöttem s attól nyaranta telente
tavaszonta őszönte öregedtek
tovább már velünk asztal heverő
székek és vitrin hosszan itt rekedtek
én is velük csak ő ment el csak ő
nem maradt rajtuk kis keze nyoma
fotel nem őrzi a lágy horpadást
csak egy súlytalan légies hatást
ez volt s lehetne most is otthona
de siratják a tárgyak szüntelen
tudatják ő örökre testtelen
tárgytalan tárgy nemléte jeltelen
hihetetlen hogy ott várt meztelen
a heverőn hány régi estelen
mindegy halott nem vár sehol soha
engem is túlél bútor és szoba
ők is halandók sérülékenyek
s kik öröklik e létlen lényeket
megsejthetik majd nyűgös éjeken
hogy sírnak a szobában nesztelen
2016.augusztus 30.
Megjelent a Műút 2017063-as számában