Annyiszor kezdett már új életet. Most is megtehette volna, de mégis az a másik ment Berlinbe szerencsét próbálni, és nem ő. Ő a Fény utcai piacon ült, pontosabban egy padon, két szatyor friss zöldséggel és gyümölccsel, a karalábé és zeller fodros, klorofil fürtjei szinte kibomlottak a zsákok száján. Sokszor írja, hogy mennyire tetszene neki is ott, meg hogy közben azért vágyódik haza. Egyikben sem kételkedett. Hát… talán majd egyszer. Persze új életet lehet itthon maradva is kezdeni, futott át a sötét hajkorona alatt, csak kurva nehéz. Ezt az egyet tudta jól, mert az összes eddigit is mind itt kezdte.
Volt aktatologató, saleses kisasszony, futtatott modelleket menő ügynökségnél, sütötte a rántottát és főzte a kávékat egy vendéglőben, aztán megint jött egy kis irodai lótás-futás, tevés-vevés, asszisztenskedés, majd elmenekült fagylaltot árulni egy teljes nyárra. Voltak pisták, jánosok, máték, tamások, a teljesség igénye nélkül (a felsorolt nevek kitalációk, bármiféle egyezés a valósággal pusztán a véletlen műve, ja.) Lakott több pesti kerületben és pár budaiban is. Volt felvágós ötkeres, peches külvárosi, lakott a hírhedt Nyolcban, éldegélt a Vár lábánál meg a Rózsadomb tőszomszédságában is. Végül is mindegy, hogy mely tényező alapján bontjuk behatárolható, megemészthető, feldolgozható síkokra az időt. (Egy barátnője szerint azért a nők leginkább férfi nevek alapján. #sadbuttrue.)
A piacot viszont mindig szerette. Nem, ez sem igaz, vidéken szerette, aztán miután felköltözött a fővárosba, hosszú hónapokba, talán évszakokba is telt, mire újra megbarátkozott a piacra járás metodikájával. A fővárosi piacok olyan másak. Túlzsúfoltság jellemzi őket, rengeteg különféle-fajta ember, tisztelt piacozó közösség, az árusokon is nehezebb kiigazodni, most is egy férfi 3 szem paradicsomot akart rátukmálni, holott ő határozottan csak kettőt kért, két közepeset vagy nagyobbacskát. „Na, ezt a picurt itt még hozzácsapom, jó lesz úgy?” — kérdezte egy 2 normál + 1 kisebb szemes fürtöt lobogtatva. Nem, nem lesz jó. Ha kettőt kér az ember, akkor kettőt is szeretne hazavinni. (Ez egyébként hellyel-közzel a legtöbb platformon működik is. Persze néha előfordulhat egy-egy baki, például amikor a szülők egy helyett rögtön két kistestvért prezentálnak az egykeségével amúgy köszöni-szépen-nagyon-jól-meglevő elsőszülöttnek.) Szóval az ember lánya nagyon sokat tanulhat a piacon, például konfrontálódni — erre hamar rájött —, hiszen a piac a konfrontáció nyílt színtere is. De a friss zöldek miatt megéri. És a piros, lila, sárga meg narancs miatt. Főleg ilyenkor, ősszel. Csak úgy issza be a színeket a szem, falja a szagokat az orr. Raktározik télire. A piac összességében egy roppanós, zamatos nyári alma, olykor pár meglepetés kukaccal. SURPRISE! A meglepetés kukac például az, amikor a 116-os busz meghozza az öreg néniket a Rózsadombról. Hétfő, reggel 9 óra. Surprise. Embert próbáló idők.
Ült a padon és csak bámult maga elé. Háromnegyed órába telt, mire végigjárta az összes standot, megvizsgálta és gondolatban elkészítette az összes portékát, majd kiválasztotta a látszólag legmegfelelőbbeket, csevegett pár mondatot az árusokkal (igen, a tukmálóssal is), majd távozott, és elért egészen addig a húsz méterrel odébb lévő padig. A piacon felerősödnek az olyan jellembeli problémák is, mint például a döntésképtelenség. Melyik paradicsom a pirosabb? Vajon az finomabb is? Az a hagyma egészen zsengének tűnik. Nem, ez itt még szebb. Jaj. És vajon a sütőtök belül is ilyen szép narancssárga már, vagy várni kéne, amíg megcsípi a dér? Csupa fontos, érett szellemet és tiszta fejet kívánó döntés.
Tessék, mondom én, a piac remek terep a gyakorlásra.
Ült a padon és a kezeit nézte. Ráncosak a tenyerei, akár egy öregasszonyéi. Ennyi munkától mondjuk nem is csoda, főzés, pucolás, mosás, takarítás, a körmei is töredeznek. Bezzeg az irodás korszakában szép, finom kezei voltak. Mit kéne most csinálni, mit kéne, mit kéne. Új életet kéne kezdeni, megint. Ma pedig még főzni kéne, enni kéne, aludni kéne.
Annyira sok a kéne. Bassza meg. Haza kéne indulni.