Szívem érzi a fivérek jelenlétét.
S én elhagyom az álmomat. Ami az utóbbi években állandóan ugyanaz. Álmomat, mely hozzásegít az alváshoz a Föld nevű bolygón. Az én ragyogó álmom. Álmom, amely mindig velem van:
Mi végre mind, mind, mind, az utolsó testvérig mindannyian együtt vagyunk, közeledünk a Helyhez mi egészen közel van, látom a Helyet, látom kibontakozni a ködből, el nem lehet véteni, oly kívánatos és elkerülhetetlen, hogy attól tartok, az utolsó pillanatban eszméletemet vesztem, ezért kapaszkodom, kapaszkodom, kapaszkodom fivéreimbe és nővéreimbe, karjaim ölelik őket, benne vagyok a sokaságukban, a meghitt tömegben, hozzájuk tapadok, megérintem testüket, melyek hamarosan felolvadnak a Fényben, felolvadnak velem együtt, mindörökre felolvadnak, vizslatom az arcukat, a meghitten ismerős arcokat, amelyek ezek alatt az évtizedek alatt körülvettek, segítettek a célunk felé haladni, hallgatom szívverésüket, eme húsmotorok utolsó dobbanásait, amik rejtegették a Fényt, a bennünket illető Fényt, amivé mi mind hamarosan átalakulunk, az Eredendő Fényt, ami nem engedte meg, hogy elpusztuljunk a rettenetes Föld nevű bolygón, a Fényt, amely egészen, egészen közel van.
Vlagyimir Szorokin: 23000, Holka László fordítása, Gondolat, 2009, 34.