A-moll

A spirálok kidobálják magukból csillagjaikat, a naprendszerek megbomlanak, és elengedik egymást, mint vízben foszló moszat.

Tárgyak egyre kevésbé,
inkább a tulajdonságaik
vesznek körül.

A ház, a lakás, a szoba
kocka. A vécé ovális, fehér.
A tévé poros.

Az a-moll harmonika
műanyag doboza
sötétbarna. A lányod

szobája meg kék, mint
a világűr, ami meg igazából
fekete. Benne a naprendszer,

a csillár a nap, körülötte
a plafonról mozdulatlan
bolygók lógnak.

Biztosan ezért akarja
megállítani az utolsó
perceket minden vasárnap

este. Talán ezért
dermesztetted ezt a szobát
az örökkévalóság egyetlen

fényképszerű pillanatává.
Ezért adod neki halott
nagyapád megörökölt hangszerét,

amit tőled kapott
annak idején. Előtte még
annyi harag, előtted

a visszavárás. Ő még
túl közelről nézi, de te látod
a pályát, ahogy köröz.

Figyelemmel kíséred,
de még nem kiszámolható
az ív és a távolság,

ahonnan majd a harag
lencséjén át pillant le rád.
Ahogy gyengül a sötét anyag,

a galaxisok között tágul
a tér, egyre távolabbról
egyre összetettebb

a feldolgozandó kép.
A spirálok kidobálják magukból
csillagjaikat, a naprendszerek

megbomlanak, és elengedik
egymást, mint vízben foszló
moszat. De ha szájához emeli

nagyapád poros harmonikáját
és belefúj, a hangok közötti
távolság állandó.