Tárgyak egyre kevésbé,
inkább a tulajdonságaik
vesznek körül.
A ház, a lakás, a szoba
kocka. A vécé ovális, fehér.
A tévé poros.
Az a-moll harmonika
műanyag doboza
sötétbarna. A lányod
szobája meg kék, mint
a világűr, ami meg igazából
fekete. Benne a naprendszer,
a csillár a nap, körülötte
a plafonról mozdulatlan
bolygók lógnak.
Biztosan ezért akarja
megállítani az utolsó
perceket minden vasárnap
este. Talán ezért
dermesztetted ezt a szobát
az örökkévalóság egyetlen
fényképszerű pillanatává.
Ezért adod neki halott
nagyapád megörökölt hangszerét,
amit tőled kapott
annak idején. Előtte még
annyi harag, előtted
a visszavárás. Ő még
túl közelről nézi, de te látod
a pályát, ahogy köröz.
Figyelemmel kíséred,
de még nem kiszámolható
az ív és a távolság,
ahonnan majd a harag
lencséjén át pillant le rád.
Ahogy gyengül a sötét anyag,
a galaxisok között tágul
a tér, egyre távolabbról
egyre összetettebb
a feldolgozandó kép.
A spirálok kidobálják magukból
csillagjaikat, a naprendszerek
megbomlanak, és elengedik
egymást, mint vízben foszló
moszat. De ha szájához emeli
nagyapád poros harmonikáját
és belefúj, a hangok közötti
távolság állandó.