Atyám, kiben megvolt ama sajátos elme-viszketeg, mely minden bölcselők közös vonása, hogy a történteken váltig elmélkedjék s holmi magyarázatokkal megfejelje: atyám számára véghetetlen gyönyörűségnek ígérkezett az eszmék egymásrakövetkezése, és a legcsekélyebb mértékben sem tartott tőle, hogy Tóbiás nagybátyám kikapja csőréből és elorozza előle e tárgyat, ki is (a jámbor lélek!) jobbadára úgy vette a dolgokat, amint vannak, a legkevésbé sem óhajtván terhelni agyát holmi elvont fejtörősdivel. Idő és tér eszméje, avagy hogy miként jutottunk az eszmékhez, avagy miből valók, vagy hogy velünk születnek avagy annak utána szerezzük, míg felcseperedünk, hátulgombolós korunkban ragadnak reánk avagy az első nadrággal, mikoron belébújunk — és még ezernyi más viták és vizsgálódások a VÉGTELENRŐL, az ELEVE-TUDÁSRÓL, SZABADSÁGRÓL és SZÜKSÉGSZERŰSÉGRŐL és más egyebekről, mely végső kétségekbe kergető és megostromolhatatlan elméletek miatt oly számosan, kiváló elmék, megkergültek és meghibbantak: mindez semmit nem zavarta Tóbiás nagybátyámat álmán.
Laurence Sterne: Tristram Shandy, Határ Győző fordítása
Új Magyar Könyvkiadó, 1956, 178–179.