A Világló részletek „idomtalan nagyszerűsége” (Radnóti Sándor) a kötettel kapcsolatos kritikusi érzések ambivalenciáját, illetve a szöveg esztétikai és formai karakterének ellentmondásosságát egyaránt jelzi.[1] Radnóti Sándor találó kifejezése a klasszikus esztétikai minőségek szép melletti és/vagy szembeni régióira utal, a fenséges és a rút világára, ahol a formátlan nagyság dinamikája a szép organikus és humánus egységalakzatát fenyegeti. Az idomtalanság a titánit, az „átfoghatatlan óriásszerűséget” is játékba hozza, ami Nádas világregényeit ismerve nem meglepő, ugyanakkor ez az átfoghatatlanság „ormótlan”, tehát fenyegetően diszharmonikus, ahogy a Párhuzamos történetek „párhuzamossága” is a polgári-humanista formaeszményekről való lemondást sugározta. Önéletrajzi szövegről van szó, de lehet-e egy emberi élet — megírása — idomtalan és nem-emberi? Bruno Latour híres szentenciája ugrik be ennek kapcsán, miszerint sohasem voltunk modernek, ami azonban azt is jelenti, hogyha komolyan vesszük a (poszt)modernitás (ön)kritikai reflexióját, akkor sohasem voltunk humánok, legalábbis a modernista humanizmus imperatívusza szerint.
Az önéletrajzírásba, vagyis a humanizmus antropológiai organonjába — mely Dilthey szerint a legkitűnőbb és leginkább instruktív forma, amelyben az élet megértésével találkozunk — belefoglalt inhumán idomtalanság válik számomra a Világló részletek energiacentrumává. Antiaufklérista önéletrajz? Amennyiben a memória és értelem lényegelvű összjátékában megértett saját életet és önteremtést tartjuk e műforma esszenciájának akkor minden bizonnyal, hiszen Nádas a folyamatos nem-értés apologétájaként nyilatkozik meg, ugyanakkor a projekt idomtalansága paradox módon épp annak köszönhető, hogy a modernista esztétikai ideológia szívében képződik meg. Vagyis nem a Bildung egyszerű kitörlése itt a szöveg céltételezése, hanem a Bildung nem-értésként való leleplezése. Az önazonosság felvetésének és elvetésének kettős gesztusában az Én önmagával való radikális nem-egyidejűsége tárul fel az emlékezésírást strukturáló erőként. Bildung = autizmus. Ugyanakkor a Nádas-féle autista elbeszélő épp azáltal válik önelbeszélővé, hogy önmagát a félreértések-félrehallások mentén nyomozza az érzékelés és az emlékezés megbolygatott, megbontott és zilált összefüggéseiben. Kérdésként íródnak meg az én alakzatai, de ez az autista önkérdezés még mindig formálás, noha a Világló részletek szubjektum- és világformái a modernitás roncspanorámájában, egy alapító trauma mágneses terében keringenek.
Az idomtalanság ebben az összefüggésben a Nádas-szöveg extenzív karakterére is utal, miszerint az autista önkutatás folyamatosan szétírja a polgári bensőségesség elzárt zónáit a családtörténet és a társadalomtörténet irányában. Nem a perspektíva totalizálásáról van szó, hiszen ehhez a pozíciók szintetikus rögzítésére, illetve az emlékezésírás időbeliségében történő megalapozódásra lenne szükség. Inkább a Latour-féle hibridizáció irodalmi formájáról beszélhetünk, mely a modernitás központi programját, a tisztaság/tisztátalanság párhuzamos gyártását mutatja fel. Latour szerint léteznek egyfelől ún. transzlációs gyakorlatok, melyek a természet és kultúra hibridjéből álló keverékeket hoznak létre, míg a purifikációs gyakorlatok másfelől az emberi és a nem-emberi lények szféráját különítik el.[2] A gyakorlatok két típusa kreatív paradoxont alkotva egybefonódik, amiben a modernitás ideológiai hasadtsága mutatkozik meg, hiszen a purifikáció végső soron eredménytelen, mert lehetetlen teljesen elkülöníteni a természetet és a kultúrát, emberit és nem emberit. A Világló részletek idomtalan, hibrid és heterogén szöveghalmazában irodalmi és nem-irodalmi szövegműfajok sokasága keveredik el egymással, ami a természetit, társadalmit, történelmit és a személyes-szenzuálist nem engedi valamiféle ideologikus tisztaság nevében elkülöníteni, hiszen épp ezeknek az antropológiai zónáknak, rétegeknek, üledékeknek a folyamatos egymásra lapulása és irritációja képzi meg az emlékezés inhumán nehézkedését.
„És legyen az értelmező leírások tárgya bármi, az eddigi életműből akár ismerős, akár ismeretlen, vagy akár másként megismert dolog, helyzet, helyszín, személy vagy esemény, a gyerekként tapasztaló Nádas és a felnőttként először fényképező, majd elbeszélő Nádas önazonosságának alapja minden esetben: az értelmezésre váró érzékelés elemi bizonyossága, a fogalom előtti »tiszta képek«, tágabban tiszta érzetek (fény-, szín-, forma-, hang-, szag-, ízlelt és tapintott érzetek) felfokozott érzékelése, egyfelől a nevelődési önéletírás hőseként, másfelől elbeszélőjeként, amiből aztán tényleg elbeszélt önazonosság, végigmesélt történet lesz. Végül pedig ez a személyes érzékeléstörténet terebélyesedik, párhuzamban a beszédteret kitöltő nyelvjátékok eklektikájának fokozódásával, átfogó igényű család-, sőt országtörténetté — telis-tele érdekfeszítő leírásokkal városrészekről, utcákról, épületekről, lakásbelsőkről, tárgyakról, továbbá emlékezetes portrékkal közeli és távoli családtagokról, tanárokról, barátokról, művészekről, hithű vagy korrupt kommunistákról…” — írja ennek kapcsán Bazsányi Sándor,[3] ugyanakkor én kifejezetten problematikusnak érzem az „elbeszélt önazonosság” és a „végigmesélt történet” totalizáló képzeteit, hiszen a „terebélyesedés” helyett sokkal inkább az ormótlan indázásban és az átlátszatlan burjánzásban ismerem fel azt a tapasztalatot, amit olvasóként is megkövetel(het) tőlem a nem-értés autista antropológiája. Az autizmus adminisztrálható — hogy Nádas egy régebbi öndefiníciós kifejezésére utaljak —, de nem lehet hegeli Aufhebung tárgya. Az adminisztrálás ebben az összefüggésben maga az emlékezésírás, ugyanakkor ennek a tisztasági gyakorlatnak része a tisztátalanság gyakorlása is, vagyis nem kiűzzük vele az intranszparencia kísérteteit, hanem meg is idézzük, bemutatjuk és működtetjük őket a szöveg eseményében.
A családfa (meg)tisztítása és társadalomtörténeti horizontban való „átvilágítása” az egymásra íródó saját és idegen szövegek dinamikájában tehát nem csupán a megértést, hanem az igazság(ok) megvonását is performálja, mert az apák, anyák, nagyszülők és rokonok életein történő átutazás olvasói tapasztalatát az összezavarodás, a beárnyékolás és az obscuritas kíséri. A dokumentumokkal való „hitelesítés” adminisztratív gesztusaiban folyamatosan ott lappang a „fikcionalitás önfeltárásának” (Wolfgang Iser) a lehetősége, miszerint a saját és idegen egyként nem függetleníthető nyelvi, mediális és ideologikus konstrukcióktól. „A valóság variabilitása láttán számomra szóbeli közlései tűnnek hitelesebbnek, velem szemben ugyanis semmi oka nem volt rá, hogy torzítson, cenzúrázza az emlékezetét vagy hazudjon, ellenkezőleg titkon mintegy rám akarta bízni a valódi életét, szenvedélyesen osztotta meg velem élményeit, bár tudom, hogy miként van az ember a saját emlékezetével, mégis a saját emlékezetemhez tartom magam, azaz a szóbeli közléseihez, ám óvatosan kiegészítem a jegyzőkönyv és a memoár adataival, vagy ezekkel ellenőrzöm a saját emlékezetemet, s nem csupán ebben az egy esetben.” (I. 172) A fenti idézet jól jellemzi a Nádas-féle szöveg- és múltgondozást, hiszen a „valóság variabilitására” tekintettel a dokumentum, a jegyzőkönyv és a memoár épp annyira relatív, mint a „saját emlékezet”, ugyanakkor ez mégsem lehetetleníti el, sőt inkább fokozza a dokumentum iránti igényt, hiszen az „ellenőrzés” itt az adminisztráció fenti struktúrájára utal. Arra, hogy a tisztaság modernista igazságmédiumai csak kölcsönös erodálódásban, hibridizációban és vitában képesek felmutatni azt a tisztátalan valóságot, amire az emlékezetírás Latour-féle termelése irányul.
Talán már az előzőekből is látszik, hogy a Világló részleteket alapvetően irodalomantropológiai perspektívából szeretném megközelíteni, ami azonban épp az idomtalanság, irdatlanság és ormótlanság extenzív karakterjegyei miatt nem egyszerű feladat, hiszen sokszor egymással össze nem egyeztethető embertani rétegek, mintázatok és működések épülnek egymásra ebben az antropológiai gépezetben, ezért a jelen keretek között szükségképp csak egy konkrét antropológiai rétegstruktúra megvilágítására van lehetőségem. Nádas szemléletére — épp az adminisztrációs jellegből fakadóan — nagymértékben jellemző az ideológiai indíttatás, ami azonban nemcsak ideológiakritikai gyakorlatokban, hanem ideológiatermelésben is megnyilvánul. Mintha a modernista ideológiák leépítése, felbontása és szétírása ellenállhatatlan vágyat ébresztene benne a különböző pszeudo-pszichológiai, filozófiai és antropológiai „ellenideológiák” termelésére is, melyek evidenciastátusza, a nádasi életműben betöltött szerepük és helyi értékük távolról sem egyértelmű. Gondolkodásának ez az oldala rendkívül hullámzó színvonalú és sok esetben — főként esszéisztikájában — felveti az öntotalizálás és az esszencializmus gyanúját is.
Az ideológus Nádas és az ideológiakritikus Nádas közti „skizofrén” viszony tehát rendkívül ellentmondásos (akárcsak a modernista és modernitáskritikus Nádasé), ezek a mozzanatok nem is tagolhatóak az életműben a szépirodalom és az esszéirodalom közti műfaji elválasztással, hiszen gondolatok, témák és motívumok folyamatos átmosódását tapasztaljuk. A Világló részletek a műfajiság radikális bonyolítása miatt (is) számos ideológiai eszmefuttatást, elméleti traktálást tartalmaz, melyeket összeolvasva egyszerre érzem a diffúzió nyelvi-gondolati szabadságát és az egységvágy nyomasztó banalitását. Mindezt persze megint csak vissza tudom vezetni az idomtalan — belülről pervertált — modernség ambivalens pozíciójára, ugyanakkor az 1200 oldalas mű több pontján visszatérő tudatarcheológiai tipológia (archaikus, mitikus, mágikus) például mégiscsak egy olyan metafizikai szintre vezet tovább, ahová én ízlésbeli okokból sem szeretném követni a szerzőt. Ehelyett megmaradnék egy társadalomantropológiai szinten, melyet a trauma és az utópia kölcsönhatásában vélek értelmezhetőnek, vállalva azt a kritikai kockázatot, hogy benne ragadok a Nádas-féle gondolkodás egyik regionális antropológiájában.
„A múlt úgynevezett feldolgozására minden megfeszített igyekezet ellenére is úgy tűnik nekem, hogy mi, németek manapság a történelmünket illetően feltűnően vakok vagyunk és hagyománytalanok. Minálunk ismeretlen a szenvedélyes érdeklődés korábbi életformáink és tulajdon civilizációnk sajátosságai iránt, ami át- meg áthatja Nagy-Britannia kultúráját. Ha pedig tekintetünket mégis hátrafordítjuk, különösképp az 1930 és 1950 közötti évekre, akkor az nemcsak odanézés, hanem mindig félrenézés is egyben. Ennélfogva a német írók háború utáni produktumait többszörösen is olyan felemás vagy hamis tudat határozza meg, amely az íróember fölöttébb kényes helyzetének megszilárdítása céljából alakult ki egy erkölcsileg szinte maradéktalanul hitelét vesztett társadalomban.”[4] W. G. Sebald fenti sorai a Légi háború és irodalom című zürichi előadásainak előszavában olvasható, és olyan felismeréseket fogalmaz meg a történelemhez való emlékező viszony kérdésében, mely — bizonyos hangsúlyokat máshová helyezve — a magyar társadalmi és irodalmi amnéziapolitikára ugyancsak alkalmazható. A Világló részleteknek is központi motívuma a „történelemmel szembeni vaksággal és hagyománytalansággal” való küzdelem, melynek eszköze a „korábbi életformák” extenzív archeológiája, ebben a konkrét esetben a polgári-liberális hagyomány és a kommunista mozgalmi tudatformák vizsgálata.
A Sebald-szöveget továbbkövetve rábukkanhatunk egy újabb nagyon releváns mozzanatra, amikor a szerző a második világháború utáni német gazdasági csoda antropológiai hátterére kérdez rá, miszerint annak „katalizátora pedig egy teljes egészében immateriális dimenzió: a pszichés energiának az a mindmáig el nem apadó árama, ami az államunk alapjaiba befalazott hullák közösen őrzött titkából eredt, és ami a németeket a háborút követő években szorosabban kötötte még ma is egymáshoz, mint bármilyen pozitív, mondjuk például a demokrácia megvalósításához kapcsolatos célkitűzés valaha is képes volt.”[5] Az immateriális dimenzió energiája egy olyan katasztrófa materiális beíródásából ered, mely traumaként meghatározza, formálja és „neveli” a túlélők generációját. A légi háború, a német városok felégetése megakasztja, kibillenti és deszinkronizálja a történelmi tudatot, hiszen a katasztrófa eseménye — a Benjamint olvasó Sebald számára — a történelem természetté való visszaváltozásának eseménye, melynek során az emberiségtörténet anyagtörténetté alakul át. A történelem „újraindítható” ugyan, de ez nem jelenti azt, hogy idomtalan megszakítása ezzel felszámolódott volna, mert a túlélők történelme épp azáltal töltődik fel kísérteties életerővel, hogy a polgári mindennapok felszíne alatt ott munkál, történik és állandó visszatérésben van az anyagtörténeti krízis. „Egy idegen, érthetetlen nép nekropoliszában vagyunk, kiragadva a polgári létből és a történelemből, visszavetve a ház nélküli gyűjtögetők fejlődési szintjére.”[6] A túlélő perspektívájából tekintve a város mindig nekropolisz (is), hiszen nem a kísértet értelmeződik az ember felől, hanem fordítva. Az antropológia „hantológiává” (Jacques Derrida), egyfajta kísértettanná változik, mert a túlélés önmagam túlélését jelenti, vagyis hogy túléltem saját halálomat, de ennek ellenére vagy épp ezért még mindig élek.
Sebald szempontjából a történelemszakadásnak ez a traumatikus eseménye azért is válik meghatározó léttörténeti krízissé, mert ő nem csupán egy túlélő, hanem egy Nachgeboren, vagyis egy „utánszületett”. Mivel 1944-ben született, nem voltak valós élményei a háború előttről, ami az ő interpretációjában azt jelenti, hogy a háborúban, a háború által született. Vagyis az ő „saját ideje”, életútja és felnövése elválaszthatatlan az idő megbomlásának krízisétől, mely állandósítja benne a szinoptikus látásmódot, hiszen mindig a nekropolisz felől nézi az európai városokat, mert számára nem létezik katasztrófa „előtti” idő. A fenti hantológiai gondolatmenetre visszautalva fogalmazhatunk úgy is, hogy egy halva született túlélőről van szó, aki inkább érti meg magát a kísértetekkel, mint az emberekkel. A Világló részletek számos ponton idézi fel Sebald poétikáját. Az önéletrajzi esszényelv regiszterkeverő attitűdje, a fikció és referencialitás közti állandó adminisztrációs küzdelem ilyen találkozási pontokat alkotnak, míg a második kötet Le Vernet-ben játszódó nyomozása akár Sebald-hommage-ként is olvasható. Ugyanakkor én most a „háború általi születés” alakzatát tekintem meghatározónak, hiszen Nádas elbeszélője számára Budapest ostroma jelenti a szubjektumtörténet traumatikus eredetét.
„Az ostrom szó használatával össze lehetett fogni a túlélt események emlékét, amely mértéktelenségével egy ismeretlen, terjedelmében és hatástörténetében azóta sem felfogott és feldolgozott dimenziót nyitott a történeti és teológiai realitásnak, ami egy ilyen semleges kifejezés híján kicsúszott volna a megfogalmazhatóság köréből. Aki az ostrom szót használta, az átélte az ostromot, s egy emberként úgy élte át, mint az urbánus rendet romba döntő katasztrófát, amihez fogható urbánus katasztrófát Európa ezidáig nem élt át. Vidékiek nem használták, mert nem élték át az ostromot, nem is tudhatták, hogy mit jelent az ostrom százkét napjának folyamatos humán katasztrófája, s azt sem kérdezték, hogy mit jelenthet az újjáépítés, habár ez a mintegy másfél éves és soha be nem fejezett műveletsor még szorosan az ostromhoz tartozott.” (I. 450) A „vidéki apokalipszis” és az „urbánus katasztrófa” elkülönítése a háborús emlékezet kontextusában reflektálja a magyar társadalomtörténetet (is) meghatározó vidék–város-dichotómiát, ami ebben az esetben nem az ideológiai elkülönítést, hanem a mikrotörténelmek differenciált felmutatását szolgálja. Az ostrom „mértéktelensége” az idomtalanság diskurzusába tartozik, mely a „történeti és teológiai realitás” feldolgozatlan és/vagy feldolgozhatatlan dimenzióját jelzi, a történelemszakadás emberellenes fenségét. Ugyanakkor ebben a mértéktelenségben és értelmezhetetlenségben hangzik el a Nádas-féle szubjektum első mondata: „Bácska, Baja, légoltalom — vigyázz!” Az „első” mondat annak a nyelvi-mentális térnek a lenyomata és üledéke, melyben elhangzik, vagyis a szubjektum helyett a nyelvi tér beszél belőle, noha a szubjektum ebből a beszéltetésből talál önmaga nyelvére, pontosabban a „saját” helyére ebben a nyelvben. A légoltalmi üzenetből „összeszedődő” mondat parataktikus szerkezete egy megbomlott tér topográfiáját közvetíti, melynek egyetlen szervezőelve a „vigyázz!” felszólító, kérő és/vagy esdeklő kiáltása. Mintha Bácska és Baja egyedül a légoltalmi veszélyben találnának egymáshoz képest helyet, értelmi és topográfiai kapcsolatuk csupán a „vigyázz!” mindenkihez szóló személytelen lidércnyomásában kapna értelmet. Miközben ez az „értelem” magának az idomtalan katasztrófának a „nem-értelme”, ami a „halva születő” nyelvi szubjektumot a történelem nekropoliszában való kísérteties időzésre, keringésre és bolyongásra ítéli.
Egy ilyen halva született túlélő ugyanakkor természetesnek is találja a kísértetjárást, hiszen nem ismer semmilyen, a légoltalmat megelőző rendet. „A világ romos. A romok alatt oszló hulláktól és a sérült kanalizációtól teli a város levegője bűzös áramlatokkal. Amikor visznek a napfényes utcán a kiégett és leomlott házak rengetegében, a verebek mindenütt élénken csicseregnek a fejemben. Miként lehetne másként.” (I. 283) A szétbombázott Budapest posztapokaliptikus panorámájában a „gyűjtögetők fejlődési szintjére visszavetett” egzisztenciák lézengenek, mely antropológiai állapot a gyermek perspektívájából otthonosnak is tűnhet, és annak ellenére, hogy a történelem — nagyrészt a kommunista hatalomátvétellel, melybe az elbeszélő szülei aktívan bevonódnak — újraindul, az értelem faggatása csak a katasztrófából kiindulva, az idomtalan megszakítást, a megbontott alapot mintegy körülkérdezve lehetséges. „Valamennyien súlyos háborús sérültek és súlyos háborús sérültek leszármazottjai vagyunk Európában. Akkor is, ha tudomást veszünk róla, akkor is, ha semmit nem akarunk tudni róla, mert imbecillisek vagyunk és imbecillisek is kívánunk maradni.” (I. 284) Lehet, hogy ebből a szempontból leegyszerűsítem a Világló részletek nyelvi-fogalmi topográfiáját, mégis azt gondolom, hogy a személyes és a történelmi idő egymásba íródásában egyfajta hurkot képez az ostrom traumája, ami azt eredményezi, hogy Nádas elbeszélője — hasonlóan Sebald narrátoraihoz — minden megelőző és elkövetkező életeseményt e köré az alap nélküli alap köré szervez, amin az életvégi pozíció retorikája sem változtat, hiszen az autista legfeljebb egyre professzionálisabb módon adminisztrálja önmagát, mert „nem kíván imbecillis maradni”, de modernista kórképét — mely világlátásának egyre gazdagabb textúráját alkotja — átírni nem tudja és nem is akarja.
Az ostrom traumaterének egyik kitüntetett eseményét a Margit-híd felrobbantása alkotja, mely jelenetet érdemes hosszabban is idézni:
Der Brückenkopf, der Brückenkopf, ordították egymásnak a menekülő, oldalkocsis motorjaikba ugráló nácik. Már négyévesen elteltem a szavakkal, a hangzással, a gesztusokkal, a rohanó folyó látványával, a sűrű, sárgásszürke emulzió hatalmas tömegének sebességével és roppant erejének tudatával. Mindent elragad. Ez a minden, a magam kis mindensége, nem mimetikusan, hanem empatikusan ragadott magával és kötött le mindörökre. Nem én tettem magamévá a szavakat, az információkat, az emóciókat vagy a jelenségeket, hanem a szavak és a jelenségek sodortak magukkal engem. Bekerítettek, lenyeltek. Felszívódtam bennük, engedtem nekik, bármelyiknek engedtem, bármikor bekebeleztek, s így hatoltak el a felfogásomig. Ha lett volna, ha van is, ezekben a pillanatokban elveszítettem tőlük az énemet. A más járatokon érkező ismereteket nem tudtam felfogni, nem értettem.
Enyhén autista lehetek, minden bizonnyal, csakhogy ezt sokáig, nagyon sokáig, egészen az időskor küszöbéig magam sem vettem észre. Illetve nem vettem tudomásul, hogy másokétól elütő a felfogásom jellege.
Észvesztő volt az énvesztés élménye. Az ember énje, azaz tulajdonságainak együttese olyan, mint a föld valamelyest kihűlt, vékonyka kérge, alatta azonban a magma tisztán fizikai birodalma izzik és reng.
Ez már nem ő, de a saját fizikája.
Ami bőségesen leköti a gyerekembert. Halottakat rejtett a jéghideg mély, a rakpart és a híd halottjait. Ezt is tudtam. Én voltam a jéghideg folyó az őrületes sodrásával, az áradó, amint magába fogadja. Még évtizedekig nem értettem, hogy nem én vagyok a halottjai.” (I. 180–181)
A „Der Brückenkopf” („hídfő”) szó idegensége a „Bácska, Baja, légoltalom — vigyázz!” parataktikus káoszát visszhangzó értelemellenes „ellenszó” gyanánt csapódik a nyelvi tudatba. A szó itt maga is a katasztrófa materiális eleme, nem csupán valamiféle mimetikus nyaláb, hanem empatikusan megragadott és magával ragadó revelációs mozzanat. A híd pusztulása a történelem anyagtörténetté való berobbanását viszi színre, ugyanakkor a leírás mindezt az énvesztés katartikus eseményeként mutatja be, ami paradox módon az én önérzékelésének alapító pillanata is. A szavak és a jelenségek bekerítik és lenyelik a szubjektumot, aki-ami épp ebben a feloszlatásban tapasztalja meg autizmusa lényegét: énjének kéregszerűségét. A geológiai metaforák az idomtalanság antropológiájának kontextusában az ember nélküli természet felől írják le a tudatszerkezetet, mint ami egy énszerű kéreg alatt a magma „tiszta fizikáját” rejti. Ez a fizika személytelen, hiszen nem egy személy birtokolja, ugyanakkor mégis jellemzi egyfajta sajátság, a „benne foglaltság” neutrális jelenléte, mely az önmeghaladás, kizökkenés és megbontottság mentén nyílik meg a beszélő számára. De ilyenkor már nem „ő” beszél magáról, hanem a tiszta neutrum fizikája, melyet a katasztrófa hasított meg és lendített működésbe. Ebben a tudatok, a testek és a nyelvek közti excentrikus tapasztalatban a „gyerekember” a halottakkal és az élettelen természettel kerül a legközelebbi kapcsolatba, vagyis a tiszta fizika egyben a kísértetidézés médiuma is, hiszen a magán kívülre hajszolt, hasított és űzött emberi tudat a nem-emberi vagy már-nem-emberi felől kezdi megszülni önmagát. De ez csak egy hiányszerű jelenlét alapítását eredményezheti, hiszen a neutrumban nincsen olyan pozíció, amely a teljes megértés lehetőségét biztosítaná. A katasztrófa kísértetfizikája tehát azt jelenti, hogy a magma felől kezdjük megérteni a kérget, noha csak a kéreg tud és akar tanulni, a magmának nincs szüksége rá.
A Világló részletek ostromvilágában a történelmi trauma egyik lehetséges ellenszere az utópia alakzata. Persze itt inkább a pharmakon értelmében vett gyógyszerről van szó, mely méreg is, vagyis egy olyan kísérő szubsztancia, ami a traumát egyszerre létesíti, elfedi, konzerválja, aktiválja és — újabb robbanásokba (túl)hajszolva — ismétli. Az „ellentmondásokra vonatkozó utópikus ignorancia modernista logikájának” (I. 326) Nádas-féle elemzése egy átfogó modernitás-kritikába illeszkedik, melynek egyik célpontja a tiszta elkülönítéseket fetisizáló logocentrizmus:
Valamit észleltem, valami egyszerre két orcáját mutatta, amire nem volt szavam vagy magyarázatom. Már csak azért sem, mert a hozzám legközelebb álló emberek majdhogynem hisztérikusan egyetlen magyarázatra vagy egyetlen metaforára törekedtek. Matematikai képletekre, geometriára, kémiai egyenletekre, amelyekbe a folyamat vagy a jelenség hézagtalanul belefoglalható. Állításaikban vagy elemzéseikben nem lehetett volna szabad ellentmondásnak maradnia. Inkább hazudtak maguknak, csak hogy ne maradjon. A modernizmus világának ez volt az egyik legnagyobb réme és bumerángja, az ellentmondás. Ellentmondásoktól mentes világra törekedtek, s ha a világ ma még nem ilyen szerencsés, akkor majd ők holnapra megformálják, mentesíteni fogják ellentmondásaitól. (I. 325)
Az „egyetlen magyarázat” és az „egyetlen metafora” monomániája a felvilágosodás ormótlan torzképét jeleníti meg Nádas számára. Ennek a purifikációs ideológiagépnek a csúcsterméke az utópikus tudat, mely arra hívatott, hogy megszüntesse a „modernizmus legnagyobb rémét”, az ellentmondást. A Világló részletek életforma-analíziseit tekintve a kommunista pártkáderekké váló szülők esetében lesz mindennek kiemelt jelentősége, hiszen az autista hantológia és az utópikus tudat közti konfliktus végigkíséri a szülő–gyermek-kapcsolatot. Az utópikus tudat termelése és fenntartása feltételez egy antropotechnikát, vagyis egy olyan viselkedéstant, amely a szubjektumot a megkívánt kollektív minta mentén szabványosítja. A családtörténet kontextusában a „kommunista aszketizmus tölti” be ezt a szerepet. A kommunista aszketizmus Szolláth Dávid értelmezésében egy modernista önformálási gyakorlat és létezésesztétika, mely az én önmagára irányuló hatalmi konstitúciójaként fogható fel.[7] Az én politikai önteremtését két diskurzus felügyeli, az elutasított polgári rend és a választott — ígéretszerű — kommunista ideológia. A két diskurzus közti együttműködés, illetve konfliktus végigkíséri az elbeszélő szüleinek és közeli rokonainak pártos öngondozását, melynek határát a Rajk-per jelképezi, hiszen itt fokozódnak fel azok a kínzó ellentmondások, melyeket az egyetlen magyarázat és metafora kizárólagosságának rendszere nem képes hatékonyan kezelni.
Ahogy jó polgári neveltetésük megkívánta tőlük, hallgatásba menekítették a kétségbeesésüket, az értetlenségüket, a bűnrészességüket, a csalódottságukat, a napi bűnhődéseiket és a mások iránt táplált válogatott vádakat. A jó polgári neveltetés a vádaskodást és a szemrehányást világosan tiltja. Jól tudták, hogy a realitást ignorálják, hiszen egész felnőtt életüket a realitás kritikai szemléletének szándékával töltötték fel. Most itt álltak életük végén egy virtuális realitás kellős közepén a végképp megvetemedett tudatukkal és fölösleges kritikai szemléletükkel. Egy örök jövő időbe hátráló utópia nevében kellett ignorálniuk minden való életet. Folyamatosan átírni, azaz lépre csalni, megtéveszteni a saját realitásérzéküket. (II. 100)
Mannheim Károly szerint az utópikus tudat nincs fedésben az őt körülvevő léttel. Az inkongruencia a valóságot transzcendáló orientálódást segíti elő, vagyis a létező rend megbontását célzó cselekvés megvalósítását.[8] Ez az orientáció tehát a „realitás kritikai szemléletének” feleltethető meg, ugyanakkor az utópia mint a modernitás egyik latouri értelemben vett tisztasággyakorlata tisztátalanságot is termel, mert a „megvalósult” kommunista rendszer „végképp megvetemedett tudatokat” hoz létre. Nádas analízisiének egyik legérdekesebb része az, ahogy bemutatja a polgári antropológia üledékeit ezekben a megvetemedett tudatokban, hiszen a „jó polgári neveltetés”, a tartás, a Haltung imperatívusza egyszerre támogatja és ássa alá az aszketikus önformálást. A hidegség polgári viselkedéstana az Én védelmét és az individuális szabadság tiszteletét is jelenthette, mely — például a húszas évek weimari köztársaságában — a megformált bensőségesség védelmét helyezte előtérbe, miközben szerepek összjátékaként értelmezte a társadalmi egzisztenciát.[9] Ugyanakkor ez a hidegség, az Én „páncélosítása” a kommunista aszketizmus szempontjából is hatékony önfegyelmező technológia, mert elősegíti a lemondás, a lépre csalás és az áldozat rítusait. Nádasnál ezek a technológiák az élet és a realitás ignorálásának destruktív gyakorlatai, melyek az ideológiai tisztaság virtuális realitását segítik fenntartani.
A kollektív realitás virtualitása értelmezhetetlen az autista tudat számára, mert az ellentmondás, hibriditás és értelemszóródás felől megképződő kísérteties szubjektum nem tud navigálni ebben a megvetemedett világban. A „háború által született” traumatizált Én a nekropolisz felől tekinti át a világot, míg a kommunista tudat az „örök jövő időbe hátráló utópia felől ignorálja” a történelmi realitást. Az utópia ebben az összefüggésben a trauma ellenében (is) dolgozik, hiszen a „jobb világ” felépítéséhez, a totális társadalmi reformhoz szükséges energia megtermeléséhez szükség van a valóság transzcendálására. Ugyanakkor az így létrejövő virtuális valóság (pót)cselekvésből létrehozott világprotézis, mely nem gyógyítja a traumát, hanem élősködik rajta, ahogy Sebald leírásában a német csoda előfeltétele a „befalazott hullák közösen őrzött titka”. Az élősködő utópia tehát a történelemszakadás által gerjesztett immateriális energiát arra használja, hogy virtuális módon eltörölje a megbomlott időt, ugyanakkor ez egy pszeudo-művelet, mert a folyamatos jövő időbe hátrálás fenntarthatatlan a trauma energetikája nélkül. Ezért konzerválni és ismételni kell a traumát, ami a vetemedés(ek), önmegtévesztések és tisztátalanságok elburjánzását vonja maga után, vagyis a katasztrófa „körül” a jövőbe hátráló utópia egyre torzabb, egyre idomtalanabb pályát kezd el bejárni.
A trauma és utópia parazitaviszonyát mutató egyik legszemléletesebb jelenet a második kötet végén található, ahol az elbeszélő halálosan beteg és a párt bizalmát elvesztett anyja még egy utolsó lehetőséget kap lojalitása megmutatására, hiszen rábízzák a május elsejei gigantikus felvonulás megszervezését. Ennek a szervezési feladatnak többek között a vetemedett tudatok adminisztrálása a lényege, vagyis az a rendezői, logisztikai és koreográfusi stratégia, ahogy egy virtuális realitást ünneplő virtuális népet színre viszünk. Látható, hogy ebben az időpillanatban az immateriális energiák becsatornázása távolról sem problémamentes, hiszen a monumentalitás által szimulált egységet és nagyságot bármikor megtörheti az idomtalan erők robbanása, vagyis a politikai népszínmű egyszerre tűnik mulatságosnak és fenyegetőnek, bohózatnak és tragédiának.
Inkább mulatságos volt hallani, hogy Varga Józsi vagy Bán Gyuri szép érces hangjukon azt kiáltották a tér túloldalán a mikrofonba, hogy éljen a szovjet és a magyar nép örök és megbonthatatlan barátsága, hurrráá, de bármit kiáltottak is, a tér csupán a szép és alig hamis hangjukat adta vissza, egyszer, kétszer, ötször, az utolsó menetoszlopok apatikus embertömegéből senki nem válaszolt nekik, de senki, egyetlen ember sem. (II. 440)
Az elbeszélő a felvonuló tömeget hátulról kíséri anyjával, egy „biztonságos”, ámde „megkésett” pozícióból, mely az eseménnyel való nem-egyidejűség és a távolság miatt lehetőséget ad a virtualitás érzékelésére.
Mi ketten mentünk még sereghajtónak utánuk, s utánunk nem a vízözön, hanem az üresség, a teljes üresség. Innen az István úttól a Sztálin-szobor nagyon messzi volt. Vagy legalábbis az ilyen kimerítő délelőtt után, egy ilyen felismerés terhével egy tizenkét éves gyereknek volt nagyon messzire. Mentünk és mentünk. Előttünk az unalmas gúlázás, dobálás, lengetés, a Zetorok pufogása és a benzinfelhő. Mögöttünk az üresség. Az Ajtósi Dürer sor házai nézték a hátunkat az üres üvegszemeikkel. Anyánknak sem volt többé mit játszani. Összeomlott, alig tudott járni. Engem ennél sokkal jobban lenyűgözött a hátunk mögött gyűlő, egyre sűrűbb és egyre hatalmasabb üresség. Ilyen űr egy élő városban nem keletkezik. (II. 441)
A „hamisított” tömegrítusból kiszakadva „sebként” tárul az utópikus tudat inkongruenciája, ami az anya önfelmentő szerepjátékát is ellehetetleníti. A jelenet topográfiáját az utópikus jövőbe hátráló felvonulás és a kihalt város kísérteties üressége strukturálja. Az utópikus és traumatikus tudat kölcsönösen átjárja egymást ebben a térdinamikában, ugyanakkor „egyesítésük” robbanással fenyegető idomtalansága is revelatív módon mutatkozik meg. Az üresség a nekropolisz üressége, hiszen „ilyen űr egy élő városban nem keletkezik”. Ugyanakkor a halott várossal szemben jelenik meg a virtuális élet városa, mely ebből a perspektívából ugyancsak egy kísértetváros, és fantazmaszerű jelenléte annak az „egyre sűrűbb és egyre hatalmasabb” űrnek köszönhető, amelyre rátelepült, de ami most mintha azért közeledne a halottak felvonulása felé, hogy bekebelezze a hamis színjátékot. Az anya összeomlik, hiszen szerepjátéka megbomlásának az a tragikus titka, hogy nem rendelkezik már olyan Énnel, ami a kommunista „szerep” mögött még autentikus jelenléttel bírna. Hisztérikus rohamában „még egy utolsónál is utolsóbb erőfeszítést tett, hogy élete ürességén úrrá legyen, és a tribünön ülő elvtársai kedvében járva valahogy felvillanyozza önmagát” (II. 442), és karját dobálva, mint valami megszállott „éljenrákosi, éljenapárt”-kiáltozásban tört ki. Ez a kiáltozás az elbeszélő első mondatát visszhangozza, hiszen az utópia és a trauma egymásba robbanása azt az értelemvesztettséget „ismétli”, mely a „Bácska, Baja, légoltalom — vigyázz!” parataktikus lidércnyomását is meghatározta. Ez a túlélők nyelve, akik halottak, még ha az utópia kísérteties virtualitása meg is próbálja elhitetni velük az ellenkezőjét.
Megjelent a Műút 2017062-es számában
____________________________
[1] Vö. Radnóti Sándor: Szilénoszi emlékiratok = Jelenkor, 2017. július–augusztus, 885–890.
[2] Vö. Bruno Latour: Sohasem voltunk modernek, ford.: Gecser Ottó, Osiris, 1999, 11–30.
[3] Bazsányi Sándor: Miért zuhan a kismadár? = Műút 2017062, 34–45.
[4] W. G. Sebald: Légi háború és irodalom — A rombolás természetrajza, ford.: Blaschtik Éva, Európa, 2014, 7.
[5] W. G. Sebald: I. m., 21.
[6] W. G. Sebald: I. m., 44.
[7] Szolláth Dávid: A kommunista aszketizmus esztétikája, Balassi, 2011, 37.
[8] Vö. Karl Mannheim: Ideologie und Utopie, Verlag Friedrich Cohen, Bonn, 1929, 169.
[9] Vö. Helmuth Lethen: Verhaltenslehren der Kälte — Lebensversuche zwischen den Kriegen, Suhrkamp, 1994.