Most haltam meg, és
ha azt mondom, napfelkelte,
göröngyökkel röhög a koporsó.
Ez fáj egy kicsit, de legalább nem
kell folyton reménykedni, hogy
nem egyedül lovagolok a
vágyak szélmalmával szemben, kis
Dulcineámmal az oldalamon, alattam
a lemondó Rosinantéval.
Még mindig lovagolnék és
reménykednék szüntelen vigyorgók és
meggyőzhetetlen, merev okosok között, bennem
a félelem, hogy ebben a városban sem
fogadnak, bepatkolom magam a
kültelki fogadóba, és reggel kezdem
elölről az egészet.
Végül is csinálnám, de már
az álmaim is tompultak, emlékszem,
erodálódtam a sír felé, és
egyre szélesebb lett a vigyoruk, a hold
és a nap pedig két
nagy, sárga göröngy.