Azt hiszem,

Ha igaz a mondás, márpedig igaz, hogy minden második költő majom, úgy a jelen kötet szerzője, kinek két elbeszélés- és egy tanulmánygyűjtemény után ez az első verseskötete, mindenképpen a második költők közé esik…

igazán szerencsésnek mondhatom magam jó pár dolog miatt, most viszont csak egyről szeretnék beszélni (a többiről nem, ahogyan azokról sem, melyek miatt nem igazán, vagy épp igazán nem gondolhatom magam annak), egyik utolsó munkámról ezen a vonalon: ismét egy nagyon közeli barátom könyvét szerkeszthetem, mely, akárhogy számolom, legalább tizenöt éve váratott magára (és biztos vagyok abban, hogy nem csak én vártam rá ennyi ideje), ahogyan erre utal 2006-os kötetem neki adott példányának dedikációja is (a napokban került a kezembe, amikor közös — számomra jó ideig utolsó — felolvasásunk előtt otthon nem találtam meg, és tőle kértem kölcsön a hiba nincset), épp ama könyvé, melyben a vérvonal című verset konkrétan neki ajánlottam:

most, hogy fel kellene készülnöm bizonyos próbatételekre
(s ezek között akad jócskán kollektív program is,
bár a dermesztőbb felében magamra vagyok utalva egészen),
arra az álomra próbálok visszaemlékezni
(azt a valahonnan előkerült halvány emlékképet szeretném
a maga teljességében felidézni,
mely lehet, hogy nem is álomnyom,
csak túlfűtött idegrendszerem kiszámíthatatlan játékának
mellékes terméke, tehát bizonyos értelemben
szemét),
ahol
tesóval szereplünk valami megméretésen
(és szinte biztos, hogy akkori előfordulásában még nem
tesó,
hogy is lehetne akkor közös ügyünk,
holott megismerkedésünk óta őrzöm konkrétan, mi a téma,
de előfordulhat, hogy mégis az már, ez lenne a
negativ déja-vu),
és különös, sokak számára idegen hangnemben
muzsikálunk együtt,
valamiképp azért meggyőző, sok mindent igazoló módon
(s hogy valamelyikünk megnyerőbb a másiknál,
vagy ugyanazt a teljesítményt hozzuk, mindegy is),
csakhogy nem számít igazán, mit jelenthet ez,
hiszen nincs tovább, mert nem emlékszem,
haszontalan próbálkozom előhívni a továbbiakat
(az elkínzott agyvelő zavart és dekoncentrált futamai
nem hajlanak meg a mégoly nagy akarat előtt sem);
csak a jóérzés marad, adott a lehetőség mozgolódni,
talán nem egészen oktalan nekifutni fejjel bárminek.

Amikor a kötetét terveztük, felvetette, legyen e vers a fülszöveg, de ez ötlete ellen erőst hadakoztam, később pedig maga írt egy legalább is félig komoly(talan) ajánlót:

Ha igaz a mondás, márpedig igaz, hogy minden második költő majom, úgy a jelen kötet szerzője, kinek két elbeszélés- és egy tanulmánygyűjtemény után ez az első verseskötete, mindenképpen a második költők közé esik…

Hogy mi lesz végül a fülön? Hamarosan kiderül, amikor megjelenik a Műút-könyvek sorozatában a Bánki Ákos festményét borítóra emelő Vad, Antal Balázs első verseskötete.

Antal Balázs: Vad
Antal Balázs: Vad
Balázzsal a szigligeti JAK-táborban 2003-ban