Megpróbálom számolni a másodperceket, de ez az óra nem tiktakol, anélkül pedig nem tudom, mikor van vége a másodpercnek. Nézhetném, ahogy a legvékonyabb mutató egyik pillanatból beleugrik a másikba, de nem csak a hangja hiányzik az órának, hanem a mutatói is. Nagyon fura óra, egyáltalán nem néz ki órának. Azért tudom, hogy mégis egy óra, mert megkérdeztem egy anyukát, de nem az enyémet, egy másikat. Tessék mondani, hol találom az órát, ő pedig rámutatott az oszlopra, aminek a tetején felirat van, ami néha megváltozik. Muszáj elhinnem, hogy ez tényleg egy óra. Nagyon körbenéztem a téren, de sehol nem láttam igazi órát. Úgyhogy ide álltam az oszlophoz, a nemigazi óra alá. Egy igazi óra kerek, nekem is van egy otthon. Az oszlop tetején semmi kerekség nincsen, csak négy betű, meg két pötty középen. Az otthoni órámon tizenkettő pötty van. Mindegyik más színű. Azért tudom, hogy tizenkettő pötty van rajta, mert el tudok számolni tizenkettőig. Igazából huszonnégyig is el tudok, és akkor az már egy egész nap, mert egy napban huszonnégy óra lakik, de az órára csak tizenkettő fér fel. Minden színes pötty egy óra, minden apró vonal egy perc. De a percvonalak néha másodpercvonalak, attól függ, hogy a vékony mutató ugrál a vonalakon, vagy a hosszú mutató lépeget rajtuk. Ami fura, mert a vonalak ugyanazok maradnak, és mégis lehet belőlük hosszú-hosszú perc, és icipici pillanat is. Ezen az órán a fejem felett nem tudom számolni a perceket. Nem értem, mit jelentenek a betűdolgok meg a két pötty. Olvasni csak az iskolában fogok tanulni, de a nevem betűit már le tudom rajzolni. Az órabetűket viszont nem ismerem. Ha érteném az órabetűket, meg tudnám mondani, hogy eltelt-e már öt perc, vagy még nem. Próbálom kitalálni, hogy mikor van vége az öt percnek, de nagyon nehéz. Reggel anyu mindig ezt mondja, öt perced van elkészülni! Este öt percem van ágyba kerülni, ha anyu elalszik a kanapén, és felriad. Az óvónénitől öt percet kapunk, hogy összeszedjük a gyöngyöt, ha véletlenül kiöntjük. Elképzelem, ahogy szedegetem a szétszóródott gyöngyöket, bemászok az asztal alá, megnézem a szőnyegen is. Hiába az elképzelés, nem látom, hogy vajon a várás és a gyöngyszedés ugyanannyi-e. De biztosan nem telt még el az öt perc. Ha eltelt volna, anyu már itt lenne. Most szívesen mondanám anyunak, ha itt lenne, hogy öt perced van ideérni. Persze ha itt lenne, akkor nem kéne neki mondanom, hogy öt perced van ideérni. Anyu amúgy is megígérte, hogy ha elveszek, és megkeresem a legközelebbi és legnagyobb órát, és ott maradok, akkor öt percen belül ott lesz. Remélem, nincsen ennél nagyobb óra a környéken. De az oszlop nagyon magas, magasabb, mint bármelyik fa az óvodában. Úgyhogy ha az anyukának, nem az enyémnek, hanem a másiknak igaza van, és ez tényleg egy óra, akkor anyu, az én anyukám, meg fog találni öt percen belül. Ha öt percen kívül talál meg, az is jó. Meg neki is van öt perce megtalálni, és nekem is van öt percem várni, akkor az két darab öt perc, ami biztosan több, mint egy darab öt perc, szóval lehet, hogy ez egy hosszú öt perc lesz. Vannak rövid öt percek is, mint amikor csak öt percet maradhatok a hintánál. És vannak nagyon hosszú öt percek, mint amikor sarokba kell állni. Anyura várni hosszabb öt perc, mint bármelyik öt perc. Jó lenne, ha legalább az óra tiktakolása másodpercekre osztaná a várásomat. De csak a villamosok jönnek és mennek és kattognak, ami kicsit hasonlít a tiktakhoz, de nem mondja meg, hogy mikor van vége az öt percnek. Az emberek is jönnek és mennek, kopognak a cipők, suhannak a nadrágok, lépésekre bontják a várásomat, mint ahogy a mutatók lépnének egy igazi órán. Megnézem egy néni szatyrát, ami úgy hintázik, mint én, ha azt kérem anyutól, csak még öt percet maradjunk. Megnézek egy gyereket, aki a kezét egy bácsi tenyerébe csúsztatja, mintha a tenyér egy zseb lenne. Anyun ma kék nadrág van, de nagyon sok emberen van kék nadrág, és egyik sem anyu.
Mindjárt letelik az öt perc.