Már besötétedett, mire az erdei faházhoz értünk. Mindhárman fáradtak voltunk, én pedig utáltam anyu ismerősét, aki elhozott minket. Tudtam, hogy anyu jóval több pénzt adott neki, mint amennyibe a benzin került, de a nő valamiért akkor is végig úgy viselkedett velünk, mintha ingyen fuvarozna minket órákon keresztül. Sajnáltam anyut, hogy hallgatnia kell a nő szemét beszólásait, és annyira szerettem volna megmondani annak a bunkónak, hogy most már állítsa le magát, de tudtam, hogy abból is anyu jönne ki rosszul. Így csak hallgattam és ócskának éreztem magam. Azért a biztonság kedvéért, amikor egyszer megálltunk egy benzinkútnál, és találtam egy darab kutyaszart, eltettem egy zacskóba, hogy majd behajítsam az ülés alá, miután megérkeztünk a házhoz.
Nagyon utáltam, ahogy anyuval bántak csak azért, mert szegények voltunk. Láttam rajta, hogy nap mint nap azon töri a fejét, hogyan juthatna elég pénzhez, és rengeteget dolgozott, de annyira jóindulatú volt, és annyira bízott az emberekben, hogy mindenki hülyének nézte. Nem is értem, miért bízott bennük, hiszen folyton megszívta szegény. Ez a ribanc is folyton arról magyarázott, hogy bezzeg ő, és mindenbe belekötött. Nem ehettünk a kocsiban, mert azt mondta anyunak, hogy a „gyerekeid minden össze fognak morzsázni”, és még az sem tetszett neki, amikor ittunk, mert szerinte „ki fogjuk borítani”. Szegény Verára is rászólt, amikor elmentünk egy tehéncsorda mellett, és feltérdelt az ülésre, hogy jobban lássa az állatokat. Teljesen kiakadt, hogy összekoszolja az ülést, és a tenyerével meg az ablakot maszatolja össze. Annyira utáltam, hogy inkább egész úton a telefonomat nyomogattam, amíg csak le nem merült. Utána az ablakon bambultam kifelé, és próbáltam nem szétrugdosni az ülést.
Egy hosszú földút vezetett a faházhoz. Még soha nem jártam itt korábban, nem is tudtam, hogy az apám itt élt az elmúlt öt évben. Fogalmam sincs, mit kereshetett itt. Már vagy fél órája hagyhattuk el az utolsó települést, és olyan negyed órája már az erdőben zötykölődtünk.
— Na, hol van már az a faház? — morogta türelmetlenül a nő.
— Mindjárt meg kell, hogy lássuk — mondta anyu bizonytalanul, mert ő sem járt még itt soha. Az ügyvéd rajzolt neki egy béna térképet, azt követtük, mióta lekanyarodtunk a köves útról.
Nem sokan járhattak errefelé, mert az út tele volt gödrökkel. A picsa persze egyfolytában nyavalygott, hogy nem tesz jót az autónak, és hogy anyunak úgysincs arra pénze, hogy kifizesse a javítást, ha bármi baj történne. Az egyik bukkanónál Vera felébredt, és rögtön kérdezgetni kezdte, hogy hol vagyunk, majd miután mondtam, hogy erdőben, közölte, hogy ez egy csúnya erdő, és menjünk inkább haza.
Végre megérkeztünk. A kocsi lámpái egy rozoga faházat világítottak meg. Mi is egy ócska, lepukkant helyen laktunk, de nem értettem, hogy élhetett bárki is abban az összetákolt szarban. Már az ablakon keresztül is látni lehetett a foghíjas deszkákat, és a nejlonnal lefedett, törött ablakokat. Hát ez remek lesz. De nem szóltam egy szót sem, nem akartam, hogy anyunak fájjon. Szerintem ő is pocsékul érezte magát, ráadásul a nő sem tudta visszafogni magát, hogy ne szóljon be.
— Szóval ez az… Hát, nagyszerű férjed volt — mondta, és a szemét még nevetgélt is. Anyu nem szólt erre semmit, csak hátrafordult hozzánk.
— Gyertek, gyerekek, megérkeztünk. Szálljatok ki.
Összeszedtem Vera könyveit és a játékokat, amik nélkül ki sem mozdult volna otthonról, majd kinyitottam az ajtót, és segítettem neki kikászálódni. Azután felnyaláboltam a csomagokat, és én is kimásztam abból a rohadt kocsiból. Reméltem, hogy soha többé nem kell visszaülnöm. Dühömben becsaptam az ajtót, mire a nő rögtön nekem esett, de oda se figyeltem rá.
Leraktam a cuccokat, és felvettem a tanácstalanul nézelődő húgomat. Míg anyu még beszélt valamit a nővel, én is körbenéztem. Nem sokat lehetett látni, csak annyit, amennyit az autó fényszórója közvetlenül megvilágított. Vastag fatörzsek, elvadult aljnövényzet, oldalt valami bódé és szemét mindenütt. Meg persze a rozzant faház, és már előre irtóztam attól, hogy itt fogjuk tölteni az éjszakát.
Végül anyu is kiszállt. A kocsi visszatolatott az útra, majd elzötyögött, és ahogy az autó fényei távolodtak, ott maradtunk a sötétben.
— Sötét van — jegyezte meg Vera, de nyugodtan üldögélt a karomon, és babrált valamivel.
Anyu közben előtúrta a telefonját, hogy azzal világítson. Láttam, hogy könnyezik.
— Mit mondott az a kurva? — kérdeztem dühösen.
— Semmit… És ne beszélj így.
— De úgy beszélt veled végig, mint egy darab szarral!
— De elhozott minket. És tényleg ne beszélj így. Pláne a húgod előtt ne.
Közben előkotorta a táskájából a faház kulcsait. Egy rozsdás lakat lógott az ajtón, alig tudta kinyitni. Bár, ahogy néztem, annyira vacak volt az ajtó, hogy talán még én is be tudtam volna rúgni.
Anyu egy pillanatig mintha tétovázott volna, végül lenyomta a félig kifordult kilincset. Az első a rettenetes szag volt, ami szabályosan letaglózott mindannyiunkat. Anyu belépett az ajtón, majd a telefonnal világítva keresni kezdte a villanykapcsolót. Hallottam, ahogy fel-le kapcsolgatja, de nem történt semmi.
— Ne már! Ugye nem töksötétben fogunk itt üldögélni egész éjjel?
— Nem hinném — mondta anyu. — Figyelj a húgodra, mert most hátramegyek, biztosan van itt valami, amivel áramot lehet csinálni.
És amint eltűnt az épület mögött, töksötét lett. Még a csillagokat sem lehetett látni a lombok miatt.
— Anyu mindjárt felkapcsolja a villanyt — mondtam Verának, de ő igazából rá se bagózott, most is csak matatott. Irigyeltem a nyugalmát, és hogy nem törődik semmivel, mert majd összeszartam magam. Még soha nem voltam erdőben éjjel, és szégyen, nem szégyen, sötétben mindig féltem valamennyire a fák között. Még kiskoromban láttam valami ufós filmet, szerintem azért. Ráadásul olyan csönd volt, amilyet a városban soha nem hallani, csak néha-néha reccsent meg valami a közelben. Frankó, még csak az kéne, hogy valami dög mászkáljon errefelé, gondoltam, és még jobban átöleltem Verát. Jól van na, hát én is félhetek időnként. Persze Vera megérezte, hogy félek, és mocorogni kezdett.
Zörgést hallottam hátulról, majd valami tompán berregni kezdett. A faházban rögtön felgyulladt a villany. Kicsit pislákolt ugyan, de legalább volt.
Anyu visszajött.
— Na, megtaláltam. Lesz áram… á, már van is! — mondta erőltetett vidámsággal, és belépett a faházba.
Merjek? Ne merjek? Franc se volt rá kíváncsi, hol halt meg az apám.
— Nem jöttök? — kérdezte bentről anyu.
— De — morogtam, és a karomban Verával beléptem.
Baromi nyomasztó volt. Egyetlen helyiségből állt az egész. A túloldalon a fal mellett kopott ágy állt, vele szemben kisszekrényen egy régi tévé. Egy asztal, rajta több helyen kilyukadt viaszos vászon terítő, egy szék, sparhelt (otthon is volt egy, azért ismertem fel), polcok a falon a tányérokkal meg konyhai biszbaszokkal, és nagyjából ennyi. Csillár sem volt, az izzó csupaszon lógott ki a foglalatából. A plafonon észrevettem még egy barnára színeződött légypapírt, tele megszáradt dögökkel.
És az a szag. Nem akartam itt éjszakázni. Nem érdekelt, hogy az apám hol élt az elmúlt öt évben. Arra meg pláne nem voltam kíváncsi, hol halt meg.
Tényleg.
— Komolyan itt fogunk aludni? Ahol nemrég még egy hulla volt?
— Aki az apád volt — mondta anyu. Épp a sparheltet vizsgálgatta. — Be kellene gyújtani. Miért nem teszed le végre a húgodat?
Vera fintorogva forgatta a fejét.
— Menjünk haza — mondta.
— Maradunk egy kicsit. Itt fogunk aludni, jó?
Vera még egyszer körbenézett, majd nagy komolyan közölte anyuval, hogy:
— Nem.
— És ahhoz mit szólsz, hogy ma nem kell fürödnöd? — kérdezte anyu.
Vera félrebillentette a fejét, majd bólintott.
— Jól van, akkor maradhatunk. Tegyél le.
Letettem.
— Hozok be fát — mondtam, csak, hogy addig se kellejen ezen a nyüves helyen lennem. — És behozom a cuccokat is.
— Ne csukd be az ajtót, hadd szellőzzön kicsit.
Ezt csak egy lángszóróval lehetne jól kiszellőztetni, gondoltam, majd kibattyogtam a csomagokért. Miután bevittem, nekiálltam fát gyűjtögetni. A házból kiszűrődött némi fény, így a közelben keresgéltem. Szerencsére a bódé mellé felhalmoztak egy csomó száraz ágat. Alaposan felpakoltam belőlük, majd amikor indultam volna visszafelé, ledermedtem. Már a házba lépve is volt némi hiányérzetem, de nem tudtam pontosan, mi az. Most rögtön rájöttem.
— Baszki.
Becsörtettem a házba, és ledobtam a sparhelt mellé a fát. Anyu közben a hamut kotorta ki a tűzhelyből.
— Most komolyan budiba kell majd szarni? — csattantam fel.
— Hát ha nincs más — felelte anyu, és fel sem nézett.
— És meddig maradunk? — kérdeztem türelmetlenül.
— Csak holnapig. Ha ma lesz még erőm, elkezdem átnézni apád holmiját, de holnap mindenképp befejezem. Nem volt valami sok cucca. És hidd el, én sem akarok itt lenni, szóval igyekszem minél gyorsabban elintézni.
— Hálisten — mondtam. — Addig vissza tudom tartani.
— Mert kell?
— Nem. De én abba a budiba be nem teszem a lábam. Undorító.
— Ahogy érzed — mondta szórakozottan anyu, és mert végzett a hamuval, tördelni kezdte a vékonyabb ágakat. — Keress inkább valami papírt.
Benyúltam a kabátzsebembe, hátha találok valami használt zsebkendőt, vagy ilyesmi. Egy zacskót érintettem, amiben valami puha dolog volt. Fenébe. Nálam maradt a kutyaszar.
— Keresek — mondtam, és odakint jó messzire elhajítottam a zacskót. Aztán egy bokor tövében találtam egy viharvert kartondobozt. Az alja nedves volt, de le tudtam szaggatni róla néhány szárazabb darabot.
Vera lelkesen segített anyunak begyújtani, ami abból állt, hogy gallyakat dobált bele a sparheltba, majd miután megunta, fogott egy ágat, és azzal hadonászott.
— Mondjuk azt, hogy én vagyok a tündér, és mindent elvarázsolok!
Hát az nem ártana, gondoltam.
— Nyilván nincs wi-fi — jegyeztem meg, de anyu nem figyelt, a tűzzel volt elfoglalva. — Nagy szar az egész.
Bár fogalmam sem volt, hogy az ilyen helyeken, ahol az a zúgó valami csinálja az áramot, hogyan tudnám feltölteni a telefonomat. De mindegy is, azt hiszem, a mobilnetemet már rég elhasználtam. Már bántam, hogy nem hoztam magammal könyvet, de Vera utazási szokásait ismerve egyetlen oldalt sem tudtam volna olvasni, mert folyton izgett-mozgott és mindenhez volt valami hozzáfűznivalója.
Igazából egyáltalán nem érdekelt ez a vacak faház, inkább kimentem a szabadba. Azt a bűzt sem tudtam elviselni, ráadásul most, hogy anyunak közben sikerült begyújtani, a sparhelt is füstölt.
Egyetlen dolog volt jó ebben az egészben: a jószagú, friss levegő. Otthon soha nem szívhattam még csak hasonlót sem. Rögtön kitisztult tőle a fejem. A ház környékén bóklászgattam, nem akartam kívül menni a kis területen, amit a ház gyenge fénye megvilágított.
Olyan két hete jött a hír, hogy apám meghalt. Először csak meglepődtem, mert az elmúlt három évben még csak eszembe sem jutott. Jó, néha rákerestem a Facebookon, de rögtön el is szégyelltem magam, mert csak nyálas idézeteket osztott meg, és azokat a hülye teszteket, amik mindenkinek megmondják, hogy holnapután milliomos lesz. Mondjuk fogalmam sem volt, honnan facebookozhatott, de valójában nem is érdekelt.
Attól viszont nagyon befordultam, amikor megnéztem az üzenőfalát, hogy az utolsó dolog, amit megosztott, egy szokásos baromság volt: Mit mond a jós? A jós azt mondta, hogy egészséges lesz és sokáig fog élni. Aztán még aznap éjjel fogta magát és meghalt. Hát baszódjon meg az a rohadék jós.
Nem volt senkije, amikor meghalt. Azt mondták, már napok óta fekhetett itt, hiszen nem voltak szomszédai, a távolabb lakók pedig nem ismerték. A hulláját is csak véletlenül találták meg, mert épp erre bóklászott valaki. Nem barátkozott senkivel, sőt mintha valami olyasmit hallottam volna, amikor egyszer anyu telefonált, hogy vele sem akartak barátkozni, inkább elkerülték. Amilyen szar alak volt, ez nem is lep meg. De akkor mit csinálhatott itt öt éven keresztül? Nézte azt a hülye tévét? Fát vágott, meg kiment a budiba szarni? Még csak üvegeket sem láttam, pedig amikor velünk élt, akkor elég sokat ivott.
Valami roppant a fák között, de hangosabban, mint amikor anyu hátrament, hogy áramot csináljon. Ágak recsegését hallottam. Aztán léptek hangját az avaron. Mozdulni sem mertem, annyira megrémültem. A hang irányába néztem, a sötétségbe, és meg mertem volna rá esküdni, hogy lassú, egyenletes lélegzést hallok.
Valaki ott állt a fák között, és engem nézett.
Egyszer régen, mikor még nem a városban, hanem egy másik erdő mellett laktunk, apámmal elbóklásztunk, és ráakadtunk egy vaddisznófészekre, tele csíkos kismalacokkal. Apám felkiáltott, hogy húzzunk onnan azonnal, mielőtt megjönne az anyjuk, és rohanni kezdtünk, majd kiköptem utána a tüdőmet. Pedig még kis szaros voltam, azok meg úgy futnak, mint a bolond, és meg sem kottyan nekik. Mi van, ha a fák közül is egy vaddisznó néz, és mindjárt nekem ront? Vagy valami még rosszabb. Talán medve.
Aztán hangzavar támadt, a növényzet recsegett-ropogott, és rohantam volna befelé a házba, de seggre estem. Nem tudom, mit vártam, talán hogy rám ugrik valami dög, de semmi sem történt. A zajok is egyre távolabbról hangzottak.
Elment.
Feltápászkodtam és beiszkoltam a házba.
— Veled meg mi történt? — kérdezte anyu. — Tiszta sápadt vagy.
— Volt valami odakint. A fák között — hebegtem.
Anyu felállt a sparhelt mellől, amiben vígan ropogott a tűz.
— Csak egy állat lehetett, és szerintem jobban megijedt tőled, mint te tőle.
Az egyik táskából szendvicset vett elő, és felém nyújtotta.
— Egyél.
— Most nem vagyok éhes — mondtam. Nem csak az ijedtségtől, hanem ettől a helytől is elment az étvágyam.
— Hát jó. Majd eszel később — mondta anyám. Kibontotta a szendvicset, és Verának adta, aki eldobta az ágat, majd tömni kezdte a fejét. Nagyon bírtam, ahogy eszik. Óriási falatokat harapott, és ahogy rágott, az egész feje fel-le mozgott.
Korán lefeküdtünk. Vera kijelentette, hogy nem álmos, és nagy gondosan kiválasztott egy könyvet, hogy anyu abból olvasson neki mesét, majd az első mondatnál már aludt is. Anyu felajánlotta, aludjak csak a húgom mellett. — Dehogy — mondtam. — Aludj te az ágyon.
— És te hol alszol? — Anyu annyira jó fej, hogy arra sem gondolt, hol aludt volna, ha az ágyat választom. Vállat vontam.
— Mittudomén, kitalálok valamit.
Szerencsére hoztunk magunkkal néhány takarót. Betakartam anyuékat, majd csináltam egy kis vackot magamnak a padlón. Kemény volt és hideg, de kibírtam már rosszabbat is.
Anyu pillanatok alatt el tud aludni. Otthon bekapcsolja a tévét, ami bömböl, mint az állat, mert gyerekkora óta nem hall az egyik fél fülére, aztán két perc múlva már alszik is. És történhet bármi, nem ébred fel, csak valamikor hajnalban, kora reggel. Amióta van egy macskánk, mindig az kelti. Nyilván kajás a kis dög. Rámászik anyura, aztán ütni kezdi a fejét, nem finomkodik. Anyu meg felpattan, és már nyitja is a konzervet. Eléggé elkényeztette, és mindig, amikor megkérdeztem, de hát miért, csak annyit válaszol, hogy mert olyan aranyos.
Bár ilyen egyszerű lenne minden.
Mint elaludni.
Nem is az volt a legnagyobb baj, hogy kényelmetlen volt, és a csálén magam alá gyűrt takarókat alig tudtam magamra teríteni. Még az sem, hogy fáztam, mert a bedeszkázott, törött ablakokon keresztül csak úgy vágott befelé az éjszakai hideg. A szagot is kezdtem megszokni, bár igyekeztem a számon át lélegezni. A tudat volt rossz, hogy itt kell lennem. Kellemetlenül éreztem magam, mocskosnak, mintha, nem is tudom, megbetegítettek vagy megnyomorítottak volna. Mintha olyasmi történt volna velem, ami örökké megkeseríti az életemet, és ezt mindenki látja rajtam, és messzire elkerülnek. Mint az általános iskolában a „büdöseket”.
Nem akartam apámra gondolni, de hát itt akaratlanul is, mégis, mi a fenére gondoltam volna. Valami jó emléket kerestem róla, bármit. Valami vidámat. Amiben nincs üvöltözés, késsel hadonászás, szitkozódás, csapkodás, éjjeli nyüszítés. Szabályosan erőlködtem. Mint Micimackó: gondolkodj, gondolkodj. És basszus, nem jutott eszembe semmi. Pedig volt, hiszen lehetetlen, hogy ne lett volna. Talán a ház miatt lehetett. A nyomorúság miatt. És hogy itt halt meg alig fél méterre tőlem.
Odakint felerősödött a szél, beleremegett az egész faház.
Valószínűleg elaludhattam, mert arra riadtam fel, hogy valami nekikoccan az ablaknak, és megrezegteti a törött üveget. Semmit sem láttam, már a sparheltben is kialudt a parázs, teljesen sötét volt. A koccanás többször is megismétlődött, majd kaparászást hallottam az ajtó felől. Még jobban összekucorodtam a kis vackomban, és bámultam bele a sötétbe. Anyu egyenletesen hortyogott, a húgom meg valamilyen óriási karfiolról magyarázott álmában. Egyedül voltam.
Olyan hangja volt, mintha valaki egy régi ciroksöprűvel söprögetne az ajtó előtt. Lassan, komótosan, széles mozdulatokkal. Aztán az ajtónak ütődő, kaparászó hangokat hallottam, és ablakot is egyre kitartóbban ütögette valami.
tak tak tak tak tak tak tak
Hozzápréselődtem a heverő oldalához, hogy érezzem, anyu mellettem van. Nehezemre esett levegőt venni, csak bámultam a sötétbe, és, a fenébe is, iszonyatosan féltem. Mi a fene van ott kint? Állat? Vagy valami más? Hülye vagyok, mondtam magamnak, fúj a szél, az ágak verdesik a házat.
Csak ez lehet a magyarázat.
Akkor is.
Nem mertem felkelni, hogy megnézzem, mi az, ha meg tényleg csak az ágak — mi más lenne? —, akkor meg letördeljem, vagy valami, hogy ne paráztassanak már ennyire, és hadd aludjak végre, és újra nappal legyen, és húzhassunk innen a picsába.
tak tak tak tak tak tak tak
tak tak tak tak tak tak tak
tak tak tak tak tak tak tak
És aztán egyszer csak elhallgatott. Se az ajtó, se az ablak felől nem hallottam. De a szél fújt tovább. Ha faágak voltak, akkor nem kéne tovább csinálniuk? És miért egyszerre hallgattak el?
Szerettem volna odabújni anyu és a húgom közé, de nem akartam őket felébreszteni. Különben is, nem voltam már gyerek, csak nem ijedek meg egy szeles erdei éjszakától.
De, a picsába is.
Nagyon féltem.
Haza akartam menni.