Lakásgyakorlatok 14.

Mivel arányos az, hogy mekkora térben lakunk. Úgy értem, mitől függ, és ha már nem függ semmitől, akkor, na akkor mitől függ. Vagyis ha már mindegy, ha már nem kell elég olcsó, elég közeli vagy távoli legyen, mert nem múlik ezen semmi. Mint reggelek, hétvégi reggelek otthon, a szüleid, vagy az egyik szülőd házában, ahol tudod, hogy senki nem figyel arra, hogy hogy nézel ki, hogy ki van-e fésülve a hajad s hogy talál-e a mackónadrágod a pólóval, amit tíz éve hagytál ott. Egyszercsak megjelensz a konyhában, és nem kérdezi meg senki, hogy miért azt és azt választottad. Azt kérdezik, hogy húztál-e zoknit, és hogy hidegen iszod-e még a kávét. Az a baj, tudod, hogy nem tudom eldönteni, hogy ez valami temporális vagy regionális. Hogy ez itt tíz éve is ilyen lett volna, vagy most bárhol ilyen lenne. Otthon lenni, mackónadrágban szürcsölni hideg kávét egy régi délelőttön, amikor ezzel a nyárral együtt mindent fel próbálsz idézni, ami, tudod, soha nem lesz ugyanolyan. Ez mindig is így volt, mindig ugyanott, és mindig ilyen is marad.

Mivel arányos az, hogy mekkora térben lakunk. Úgy értem, mitől függ, és ha már nem függ semmitől, akkor, na akkor mitől függ. Vagyis ha már mindegy, ha már nem kell elég olcsó, elég közeli vagy távoli legyen, mert nem múlik ezen semmi. Mint reggelek, hétvégi reggelek otthon, a szüleid, vagy az egyik szülőd házában, ahol tudod, hogy senki nem figyel arra, hogy hogy nézel ki, hogy ki van-e fésülve a hajad s hogy talál-e a mackónadrágod a pólóval, amit tíz éve hagytál ott. Egyszercsak megjelensz a konyhában, és nem kérdezi meg senki, hogy miért azt és azt választottad. Azt kérdezik, hogy húztál-e zoknit, és hogy hidegen iszod-e még a kávét. Az a baj, tudod, hogy nem tudom eldönteni, hogy ez valami temporális vagy regionális. Hogy ez itt tíz éve is ilyen lett volna, vagy most bárhol ilyen lenne. Otthon lenni, mackónadrágban szürcsölni hideg kávét egy régi délelőttön, amikor ezzel a nyárral együtt mindent fel próbálsz idézni, ami, tudod, soha nem lesz ugyanolyan. Ez mindig is így volt, mindig ugyanott, és mindig ilyen is marad.

De amikor folyamatos mozgásban vagy, mint te vagy én, és a legtöbb döntésed mindig valami nagyon konkrét dologtól függ. Hogy a monostori különszobából teljesen megéri elköltözni a Grigóba, hogy együtt legyetek, mert amúgy se tudod, hogy miből fizetted volna a következő 65 eurót. Hogy a Horánszkyn azért lesz jó lakni, mert közel van a legtöbb helyhez, amit szeretsz, és mert Istu elég olcsón adja, hogy beleférjen az ösztöndíjadból, ráadásul szép, új ország és majdnem egyedül fogsz lakni. A Bosnyákon azért lesz jó, mert pont olyan, amilyennek ő elképzelte, újra berendezhet valamit, amire szüksége van, hogy boldog legyen, neked meg az a fontos, hogy boldog legyen, a többi meg valahogy megoldódik. A Nagyfuvaroson is jó lesz, de Budán is, és aztán a Dorobanților-on lesz jó, mert egyedül akarsz lenni, és éppen mázlid van, és a legfontosabb, hogy volt bátorságod eljönni. De aztán valaki lekapcsol valamit, és minden körülmény megszűnik, nagyon világos lesz. Éppen amikor kezdenek mederbe terelődni a dolgaid, amikor először látod azt, hogy ez ennél csak jobb lesz. Amikor már megváltál, elbúcsúztál, megszoktál, megszerettél, összepakoltál, berendeztél, amikor már nem sírsz költözéskor, és nem szervezel házibulit beköltözéskor, amikor egy hátizsákkal utazol és a bőrőnddel költözöl, amikor bármikor bárhonnan elmentél már, és tértél vissza ugyanoda, mintha hazamennél. Valaki most kapcsol le valamit, és minden körülmény megszűnik. Tuti vannak valamilyen hosszú matekgyakorlatok, amit oldasz, oldasz, oldasz és oldasz, és a háromnegyedénél rájössz… rájössz, hogy az eredmény 1, vagy 0. Emlékszel erre az érzésre? Egy ilyen nyugalomérzet, egy sokáig benntartott levegő, amit kifújsz és a legnagyobb rutinnal végigoldod a gyakorlat fennmaradó részét, és tényleg kijön az 1 vagy 0, és nem érdekel az eredmény, mert már rég tudtad, csak fenn akartad még tartani az örömállapotot. Megszűnnek a körülmények, lekapcsolod a villanyt, elhallgat minden. Eddig tartott meglátni, hogy mi lesz az eredmény. Kielégítő.

A többi már csak rutin. Első állásinterjúd, kicsit izgulsz, de tudod, hogy meglesz, még nem írtak vissza, hogy megkaptad, de már tudod, hol fogsz lakni, 10 percet foglalkozol kiszámolni, hogy mennyi pénzed marad a lakbéreden kívül, és a számolás háromnegyedénél abbahagyod, mert rájössz, hogy ennek a tizedéből is éltél már. Csak kis munkákat vállalsz be, mert tudod, hogy az eredmény 1 vagy 0. A téli ruháid hazaküldöd az egyik szülődhöz. Nem ismered a várost, nem tudod, hogy mit jelent a Cismigiu park mellett és nem tudod, hol van a Control, nem tudod, hogy mit jelent a közel vagy a távol, az olcsó vagy a drága, nem érdekel a megéri. Kifújtad a levegőt, van egy kényelmes, de szép cipőd, egy kényelmes, de szép hátizsákod, megnőtt a hajad, szép és sokkal kényelmesebb, tudtad, hogy az lesz, és az is lett. A várost nem ismered, de már annyiszor megváltál, elbúcsúztál, megszoktál, megszerettél, összepakoltál, berendeztél, és nem sietsz sehova. Hogy mitől függ, ha már nem függ semmitől. Lekapcsolódsz, referenciamentes leszel, felemeled a tekinteted, nem várod az ösztöndíjat, hogy valaki felhívjon, hogy valaki válaszoljon. Az eredmény 1 vagy 0 — tudtad, hogy ez lesz, és ez is lett.