A tömbházak erdejében
lehúzza a tavasz a cipzárokat,
és ez feledteti a hányásszagot a liftben.
A lakás és az edzőterem között félúton
egy kislány cseresznyefát
rajzol az egyik panel falára.
Én nem festek semmit,
de megbocsátod, ismersz.
Tudod, olyanok vagyunk,
mintha az ellenkező féltekén élnénk.
Szóval a hitelességem érdekében
zárójelben jegyzem csak meg:
(annyira undorítóan
gyönyörű ez az idő, hogy szinte
kedvem lenne újra behódolni neked.)
Egyértelmű, hogy hazugság
kedvenc évszakot választani, igazából
csak a változást szeretjük.
És abban megmaradni a régivel.
A teremben gimnazista lányok
sétálnak el mellettem. Lábaik
körberajzolható, elképesztően barna,
gyantázott csövek.
Próbálom elvonni figyelmem
az ordítva guggoló férfiakról.
Újabb súlyokat pakolok a hiányodra.
Túlértékeltem magam
és az egész a mellkasomra zuhan.
Közben a tiéd anyajegyeit,
ahogy egy nyálas filmben a virágszirmok,
más hajszálai simítják végig.
Megjelent a Műút 2017061-es számában