Egy hete vagyunk együtt, és Nikka minden kocsmázásnak álcázott értelmiségi beszélgetésre magával visz. Mindenki nagyon okos és egyedi a társaságában, ha meg nem, akkor tesznek róla, hogy azok legyenek, egytől egyig Kagim seggéből bújtak elő, vagy legalábbis szeretnének. Szinte mind esztétikából doktorálnak, akárcsak ő, Nikkával az alapképzés óta ismerik egymást, közösen alapították a szakkollégiumot, aminek Nikka a titkára, Kagim pedig az elnöke. Úgy néz ki, mint egy szakállas Harry Potter, még a szemüveg is megvan hozzá, csak a sebhely hiányzik a homlokáról, de biztosan akadnak páran, akik szívesen odavésnék neki, szerintem a hangja miatt, mintha mindig száraz lenne a torka, annyira magas és rekedtes. Az a fajta aszexuális csávó, akiért megvesznek a nők, mindenkihez van egy jó szava és mindenkinek a barátja, tőlem is megkérdezi, hogy hol végeztem és mit dolgozom, én mellben szeretnék kicsit vastagodni, hajol a képembe, miután elmondom neki, hogy futárkodom, ahhoz milyen protein kell? Csak a szállítással foglalkozom, felelem, inkább városismereti dolgokról kérdezd, szól közbe Nikka, lehet, hogy kommunikációra járt, de tiszta helytörténeti kalauz, hogy is volt azokkal a hidroplánokkal?
Alig kezdem el, egyik szakkolis csávó benyögi, hogy párhuzamos univerzumok léteznek, elég, ha az ember állami médiát fogyaszt, pláne Egyes Csatornát, és az egész banda átcsúszik ebbe a beszélgetésbe. Patkánycincogás, ez a mi hangunk!, háborog egy csaj, figyelem őket, a sok entellektüelt, egy kiszuperált áruházépület legfelső szintjén ülünk, Rozsdanívó a hely neve, nem is tudtam, hogy létezik, pedig többször voltam ezen a környéken. Robbantással bontják a lelakott önkormányzati házakat, jöttem nézni, ahogy megadják magukat a falak, durran a plasztik, aztán következik a lusta, poros leomlás, valamitől olyan gyárszerű a környék. Nikkáék évek óta járnak a Rozsdanívóba, élvezik, hogy rasztások a pultosok, hogy a kocsmatérből recsegő-ropogó folyosók ágaznak le, és hogy mindenféle, a kormánynak beszólogató szervezetek meg portálok működnek itt.
Odafent ők tudják, kinek mikor és mennyit kell szaporodni, hallom Nikka hangját, tanítónő korában is ezt csinálta, ugye? Észre se vettem, hogy átváltottak Mágernére, épp rajta rugóznak, Nikka várakozón mered rám, érzem, hogy most okosnak kell lennem, igen, felelem, lekapta a tíz körmödről azokat a hülyeségeket is, amiket odahaza csináltál, nekem különösen sokszor, nem akarta, hogy a többi szülő protekciózással gyanúsítsa, amiért anyám vérvételkor egyfolytában előreveszi a klinikán. És nem értem, miért, de elmondom azt is, hogy egyszer három órát álltam az osztály előtt, mert szünetben, hogy vágódjak egy brancshoz, belekiáltottam az egyik leányka fülébe, hogy retardált, arra gondoltam, szabad, ha már Mágerné analfabétának szólította olvasásórán. De elő lettem véve, és engem is olyan kérdésekkel alázott, amikre nem lehet válaszolni, hogy gondoltad? miért csináltad? szerinted helyes ez? Miután nagy nehezen a helyemre mehettem, végigterítette a szeretetét az osztályon, hogy ő csak azért küzd, hogy rendes ember legyen belőlünk, neki mi vagyunk a gyerekei, aztán később írt egy könyvet a többi pedagógusnak arról, hogy hogyan kéne csinálni az ipart, így ejtőernyőzött be a minisztériumba, és egyszer csak államtitkár lett.
Nikka megsimogatja a combom, mintha azt akarná, hogy a szakkolisok lássák, mennyire sajnál, és amikor eltörted a csuklód szünetben, és Mágerné nem engedett haza az utolsó óráról, amíg nem írtad le másfél oldalban, mi lesz a házifeladat hétvégére. Igen, mondom, Nikka pedig folytatja, hogy is volt? ugye mutatta, hogy mozgassad a kezed, óvatosan, körkörösen, hogy ellazuljon a húzódás. Igen. És anyád? Vállat vonok, anyám semmi, egy csomót családlátogatott nálunk Mágerné, ültek a konyhában, és apámról meg a férjéről sutyorogtak.
Szedelőzködik a banda, egészen pszichoanalitikus vagy, mondja Kagim Nikkának, valamikor vergődnék megint egyet az ölelésedben, ő meg örvendezik, tényleg? Az utcán elköszönünk a többiektől, jófej voltál, szorítja meg a kezem Nikka, bírnak téged. Mit jelent az, hogy Kagim vergődne a kezeid közt? kérdem. Semmi, marhaság. Marhaság? Erről nem szeretünk beszélni, kompromittáló. Ki előtt? Nikka elengedi a kezem, oké, oké, szóval Kagim néha szokott LSD-t bevenni, én meg olyankor átmegyek hozzá, vigyázok rá, és jegyzetelem, amiket utazás közben mond. És hogy jön ehhez a vergődés? Hát egyszer volt egy rossz tripje, és át kellett karoljam, annyira dobálta magát. Biztos ez is a titkári munkakör része, mint a szakkoli kasszájának kezelése, erre gondolok, egyszer én is kipróbálnám a bélyeget, mondom, Korbuctól azt kaptam szülinapomra. Nikka megrázza a fejét, inkább ne, nem való neked, az ilyen vizionárius cucc. Ha Kagim megbírta, megbírom én is, felelem, mire Nikka, hogy ez nem ennyire egyszerű, a lizerg az agyadban hat az idegsejtek szintjén, minimum tizenkét órára áthuzalozza körülötted a világot, és lazán csinál ebből egy örökkévalóságot, ha úgy tartja kedve. Én próbáltam a látnokzsályát, mondom, az állítólag olyasmi, csak rövidebb és durvább, de Nikka már nem figyel rám, a telefonján pötyög, odapillantok.
Szaporán jegyzetel valamit, hagyom, hogy befejezze, de ő egyik másodpercben még a betűket nyomkodja, a következőben pedig tiszta erejéből földhöz vágja a telefont, hogy csak úgy röpködnek szanaszét az alkatrészek. Aztán leguggol, és elkezdi összeszedni a darabokat, hátlap, képernyő, akkumulátor, megtalálom a SIM-kártyát, gyere, menjünk, mondom, a többi úgyis totálkár. Várjál kicsit, lihegi, és a tenyerével tapogatózik a legutolsó plasztikforgács után is, egy társaság jön felénk, épp azelőtt emelkedünk fel, hogy ki kéne kerülniük minket. Nikka becsúsztatja a zsebébe a törmeléket, és rögtön utána összerezzen, mert a hátunk mögül műanyag reccsenése hallatszik, valaki rálépett egy ottfelejtett biszbaszra. Lefordulunk a sarkon, mi történt? kérdezem, megpróbáltam írni egy verset, feleli Nikka. És? Nem kellett volna.
*
A kihúzott kanapén fekszünk Korbucnál, be vagyunk tépve, keserű nyálszagot érzek, és csak lassan fogom fel, hogy ott a szája az arcom előtt. A telefon nyomja a combomat, hátat fordítok a büdösségnek, negyed tizenkettő, kábé másfél órája kornyadozunk, bekapcsolom a wifit. Nem emlékszem, hol olvastam, hogy a NASA találta fel azt az aranyszínű fóliát, amivel most tele van a Facebook, szutykos képű, kisírt szemű emberek burkolóznak bele a képeken, ahogy pörgetem lefelé a kezdőlapot, minden portál, minden cikk ugyanazt írja, de ahhoz túlságosan be vagyok még állva, hogy megértsem, hogy függ össze ötven halál a hangfogó szivaccsal és egy rockkoncerttel. Nikka vidéken van az anyjánál, bemásolom neki a linket, szereti az ilyen dolgokat, felhívni most nem akarom, reggel megkapja.
Percről percre frissül a cikk a Rottweileren, Kolhoz a klub neve, a belvárosban működik egy régi gyárpincében, hallottam róla, a ma esti zenekarról viszont nem, Astronauts of Hell a neve, most már egyedül az énekes él, a többiek bent égtek a klubban a közönség jó részével együtt. Akit nem a füst vagy a lángok intéztek el, azt agyontaposták a menekülők, a kijárat előtt másfél méteresre nőtt az emberfal, aki él, az szinte mind átmászott rajta, egyetemisták a legtöbben, most már videók is vannak a neten. Felrázom Korbucot, és mutatom neki, ahogy az emberek félretolják a Kolhoz előtt parkoló autókat, hogy legyen hely a mentőknek meg a tűzoltóknak, izolációs takarót szorítanak magukhoz a járdaszegélyen ücsörgő alakok, a földön is fekszenek jó páran, de ők nem látszanak, kihomályosul a kép, valahányszor odafordul a kamera. Korbuc bekapcsolja a tévét, a sürgősségi osztályokra rászakadt a sok összeégett test, még több oxigénsátor kéne, aztán csupa korom túlélők következnek, a színpadi tűzijáték volt a hibás, mondja az egyik, először azt hittük, a műsor része ez is, de a tűz szétterjedt, másodpercek alatt gyúlt fel a mennyezet, a nyakunkba csöpögött a hangszigetelő szivacs és megvakultunk a füsttől, mindenki ordított és pánikolt. Csak egy kijárata van a klubnak, kezdi egy másik túlélő, még a backstage-ből sincs ajtó az utcára, neki szerencséje volt, épp elegen zuhantak rá, hogy ne nyomják agyon, viszont megvédjék a tűztől meg a cipőtalpaktól, világvége, pokol, hadarja, volt, aki magát mentette, volt, aki másokat, másfél órán keresztül égett a klub. És akkor megszólal Korbuc, bazmeg, hallottam erről a zenekarról, adok nekik vért. Mit adsz te, mondom, tiszta THC a véred, mire ő, na és, azt hiszed, olyan gyerekek ezek, akik nem bírják?
*
Nikka reggel felhív, és olyan fakó a hangja, mintha minimum öt ismerőse halt volna meg a Kolhozban, miért nem ébresztettél fel, nekem az ilyen dolgokról tudnom kell, pláne, hogy Kagim is ott volt. Tömegfóbiája van, ezért hátul állt, rosszul is lett, és még azelőtt kiment a parkolóba levegőzni, hogy a tűz kiütött, onnan látta először a füstöt, aztán a menekülő embereket. Csengőhangok, ez a címe annak a Facebook-bejegyzésnek, amit úgy kezd, hogy ez most hosszú lesz, és arról ír benne, hogy a tűzoltók teljes elcsendesítést kértek a környéken, és mindenkivel kikapcsoltatták a telefonjaikat, hogy hallják az odabent zenélő mobilokat, amiken otthonról hívták a halottakat, hogy ugye nincsen semmi baj. Alig egy órája posztolta, máris ötszáz lájk van rajta és kilencven megosztás, a Rottweiler is átvette, Nikka küldi a linket, nézzem meg én is.
Ez tömeggyilkosság, amit a kormány követett el, olvasom, általuk szivárog be mindenhova a korrupció, emiatt juthatott hozzá a szükséges engedélyekhez a klub, a tűzvédelmit és a pirotechnikait valószínűleg úgy írták alá, hogy szét se néztek a teremben az ellenőrök, csak eltették diszkréten a borítékot, mert a kenőpénzt nem illik számolni. Ilyen kialakítású helyeken teadélutánt se szabadna tartani, nem hogy rockkoncertet, Mikiegér és Szabiszes társai huszonéveseket égetnek el, egyedül a véráldozat hiányzott ennek a rezsimnek a repertoárjából, mikor fogjuk fel már végre, hogy emberek vagyunk, még ha ebben az országban élünk is? Az oldalsorban észreveszek egy blogot, ami szovjet gépmonstrumokkal foglalkozik, rákattintok, sugármeghajtású vonatok és csigatalpas tankok zúznak fekete-fehér terepen, néma a film, de olyan szemcsés, hogy szinte érezni a motorok hörgését, ahogy erőlködnek, megrezdül a telefon mellettem. Nikka nyugodt, szinte boldognak hallatszik, Kagim létrehozott egy eseményt, mondja, megemlékezés és tüntetés kedden, ugye mi is megyünk? Igazold vissza, hogy ott leszel, amúgy vonaton vagyok, ha gondolod, kijöhetsz elém, csók.
*
Didereg a tömeg, az egyetem főépületétől indulunk a Kolhoz felé, csepergős a délután, éhes vagyok. Elszántan bámulnak az esőbe a bölcsészek a kapucnik alól, voltál már tüntetésen? kérdezi Nikka, még nem, felelem. Mi elsőéves korunk óta járunk, mondja, ott kell lenni, ahol az élet lakik, táblák, transzparensek, molinók jönnek előre, valami nedves izé csapódik az arcomba, GYILKOSOKNAK KÜLÖNNYUGDÍJ? NEKTEK KÉNE ÉGNETEK! írja az ázott kartonon, a menetet kísérő rendőrautókon pedig azt, hogy képfelvétel-rögzítés. Csíz! integet oda Nikka a kamerának, hol jobbról, hol balról döf a szemembe egy esernyő, mindenki a körülötte levő arcokkal dumál, azért vannak ezek hatalmon, mert a többség az ökölpolitikát szereti, Mikiegérnek az a jó demokrácia, amelyikben ő a demokrácia. Némán megyek Nikka mellett, és arra gondolok, hogy anyám is rájuk ikszelt, és vitt magával engem is, hiába szavaznál másra, Küncsöm, egyedül nekik van erejük ebben az országban, és Mikiegér üldözte el a kommunistákat annak idején, ez is fontos.
A Kolhoz parkolója megtelik egyetemistákkal, Kagim fellép egy betonágyás tetejére. Sípolás hallatszik, amint a szájához emeli a megafont, és mintha elszomorodna ettől, rögtön leereszti, a saját hangomon fogok beszélni, azt hiszem, így méltóbb, mivel olyan országban élünk, ahol embereket feszítenek emberekre. Ilyesmiket mond, én meg arra gondolok, hogy a sarkon láttam egy kebabost, akció volt nála a pitás szendvicsre, akarok szólni Nikkának, hogy esetleg odamehetnénk, miután itt végeztünk, de eltűnt mellőlem, a Kolhoz bejárata előtt áll, és egy szakkolis társával fóliát tart a mécsesek fölé. A nyakamba csorog a hideg víz, Nikkáék ügyelnek egy darabig a lángokra, majd indul a menet az Ezredvég útra, a parlament felé, ta-ka-rodj, ta-ka-rodj! skandálják az emberek. Nikka karon fog, és felolvas egy cikket, hogy a kerületi polgármester teljesen összeomlott lelkileg, és emlékművet fog állíttatni a tűzvész áldozatainak, tornacipőben jöttem el otthonról, erre gondolok, szinte odafagy a talpam az aszfalthoz, holnap borotvapengét fogok hugyozni.
Rohamrendőrök várnak sorfalban, amikor megérkezünk a Millennium térre, pajzs van náluk, pleximaszk, fényes fóliaköpeny tapad rájuk az esőtől. Mindenki megtorpan, csak Nikka nem, húz magával előre, beszélek velük, mondja, végső soron ők is emberek. A tüntetők közvetlenül a rendőrpajzsok előtt állnak, sok-sok Buller néz vissza rám, Nikka odalép az egyikhez, emeld fel a pleximaszkot, mondja, legalább a szemed lássam, de az meg se rezzen, a védenivaló itt van, mutat hátra Nikka a tömegre, nem a parlamentben. A megafon közben átkerül Kagimtól egy lányhoz, aki felolvassa a szakkoli követeléseit, azonnali lemondás, felelősségre vonás, Kagim írta ezeket, mondja Nikka, két napig dolgozott. Akkor miért nem ő olvassa fel? kérdezem, inkább egyetemi tanár alkat, feleli Nikka, kevésbé politikus, nem szeret előtérben lenni.
Kezd ránk ereszkedni a sötétség, egy csomóan hazamennek, gyer-tek ki! gyer-tek ki! skandálják páran a parlament felé. Hányingerem van, annyira kéne kajálnom, egész nap nem volt időm, és holnap munkába is kell mennem, meddig akarsz maradni? kérdezem Nikkától, ameddig kell, feleli. Nem szólok többé, úgyse hallaná, az összes bölcsész azt a rohamrendőrt figyeli, aki felhajtott sisakkal lépett elő a sorfal mögül, és most Kagimmal egyezkedik. Mindketten bólogatnak, nem tart sokáig, elköszönnek egymástól, Kagim odajön hozzánk, innen most oszolnunk kell, de megdumáltam, a Konrád téren folytathatjuk a tüntetést. A cipőmben szortyog a zokni, összekoccannak a fogaim, megyünk mi is? kérdezem Nikkától, ő meg felnéz rám az ázott tincsei alól és mosolyog, picit fázom, de ha van kedved, igen. Felkerült egy kép a Facebookra, hiába csinálták drónnal, még a parlament se látszik rajta jóformán, annyian bejelölték magukat rajta, nincsenek fejek, esernyők se, csak egy csomó név.
*
A Konrád éjjel volt a legszebb, egy sárga tágasság a belvárosban, a füves részeken baráti társaságok és párok ültek üvegekkel, Korbuccal egyszer Scooterre ugráltunk itt egy zenélő riksa nyomában. De ez most egy másik tér, pedig csak pár napja, hogy visszavonult ide a Kolhoz-tüntetés, és reggelre ahelyett, hogy teljesen elfogytunk volna, elkezdtek szállingózni az emberek. Tiszta idő következett az eső után, kijött egy rakás fiatal, és nekiálltak sátrakat meg bódékat építeni, vízhatlan babzsákokat szórtak szét, még egy pingpongasztalt is szereztek valahonnan. Estére vetítővásznat hoztak projektorral, pont akkor üzemelték be a hangosítást hozzá, amikor aznapra befejeztem a csomagkihordást, és kiértem, belebeszéltek a nagyokosok a forgalom zajába, biztatták a különböző egyetemi karokat, hogy üvöltsenek versenyt egymással, és a We Will Rock You-ra táncoltatták őket, lássuk, ki a hangosabb, csapódjanak azok a lábak! Aztán valami hippiszerűségek jelentek meg, kötélhurkokkal óriásbuborékokat eregetnek, kinyalnálak!, kiáltja az egyik csávó Mágernének, aki egy kivetítőn pampog, a fiatalság mindig lázadt, nincsen ezzel semmi baj, de kérlek benneteket, ne a szüleitek és nagyszüleitek által felépített hagyományt akarjátok lerombolni, hanem előbb tanuljátok meg tisztelni azt, majd ráhagyatkozva teremtsetek maradandót, mert hiába állítjátok, hogy a jövőt akarjátok építeni, amíg az utcán töltitek minden időtöket, és nem erősítitek meg a család intézményét, addig minden erőfeszítésetek hiábavaló.
Nem poros a hajam? kérdezi Nikka, és lehajtja a fejét, hogy nézzem meg, nem, mondom, miért? Arra sincs időm, hogy megmossam, feleli, szárazsampont használok, és a stressztől még jobban zsírosodik, alja, mocskos Szabisz-káder! Egy volt tanárán dühöng, aki jelenléti íveket kezdett íratni, hogy lássa, kik járnak a diákjai közül tüntetni, előre megszámolja a teremben ülőket, hogy ne lehessen senkit felírni, erről osztott meg Nikka egy epót a blogján, az ilyen megérdemelne egy teremfoglalást, kíváncsi vagyok, mit szólna, ha háromszoros lenne a létszám az óráján, és be se tudna jutni a folyosóról a katedráig. A szakkoli Facebookján és a Kolhoz-emlékcsoportban is adminisztrátor, listákat tesz közzé, hogy mire van szükség a Konrádon, és lesi a képernyőt, vajon hányan írnak, hányan lájkolnak. Húszpercenként kap értesítést a banktól, egy csomóan küldenek adományt a tüntetőknek a szakkollégium számlájára, folydogál befelé a pénz, kenyeret eszünk vastag szelet mustáros párizsikkal meg krémsajttal, ma ebédre krisnások főztek lencsefőzeléket és gombát.
*
Tegnap kint volt a Tiszta Város a Konrádon, ez azoknak a szabiszeseknek a mozgalma, magyarázta Nikka, akikben élnek még a régi pártreflexek, és ami a kormány szemét szúrja, az az övékét is. Spontán jelentek meg a tüntetőtáborban, egyik pillanatról a másikra tele lett öregekkel a tér, rikácsolva lóbálták a molinóikat, hadonásztak az ökleikkel. Engem is elkezdett böködni az ujjával egy mami, de csak a szájszagát éreztem, nem értettem, mit mond, mert mások sokkal durvábban ordítoztak, szopjátok le anyátokat, ez a rablóbanda kell nektek, akik magukat ellenzéknek nevezik, a mi kormányunk az igazi ellenzék! A sátrak körül volt a legnagyobb balhé, vénemberek rugdosták a tartóléceket, megrogytak a ponyvák, de mi a szakkolisokkal az erőszakmentesség nevében távol maradtunk, ilyenkor bezzeg hol van a rendőrség?, kiáltotta Nikka. Pont ezeknek a kibaszott gerontológiai leleteknek a seggében! mondta egyik bölcsészcsávó, miattuk kéne újra beüzemelni a gázkamrákat, mert akinek így ki lehet mosni az agyát, az nem ember. Nem az egyszerű prolit kell elítélni, válaszolta Nikka, hanem Mikiegeret, aki telenyomja az agyukat propagandával, így van, tette hozzá Kagim, az eszmét gyűlöld, ne a gazdatestet. Nem úgy értettem, mentegetőzött a bölcsészcsávó, és nem hagyta abba egészen addig, amíg a Tiszta Város különösebb kár nélkül szépen lassan el nem fáradt, munkanap van, és a legtöbb becsületes ember ilyenkor dolgozik, mondta egyik mama az Egyes Csatornának, ellentétben ezekkel a huligánokkal, mi nem vagyunk sokan, de azért megvédjük a kormányt.