Mint különös marsbéli, ki csak átabotában érti,
amit körülötte beszélnek, mert az ánglus nyelvet
nem jól bírja, így a newarki repülőtérre menőben
forgatja fejét, árva, nyugtalan kismadárka,
hiszen a morajló vonat motorja elnémult és
bemondták, hogy technikai problémák miatt
harmincöt percnyi leállás várható, türelmünk
megköszönve, nos, ekkor indult a zsebméretű kaland,
mert hogy az alkalmi kupészomszédokból hevenyén
össze is állt az emberi faj legkisebb aktív sejtje,
az ötezer-háromszáznegyvenes cserkészcsapat:
egy idősebb testvérpár, egy vezérürü s én negyedikként,
jó kis kommandó, elindultunk a számunkra ismeretlen
állomásépületben taxi után, elöl nyargalt önkéntes
elnökünk szemüvegben, és máris határozottan
leosztotta a szerepeket, én lettem az összekötő,
a kapocs közte és a lemaradozó kis öregecskék közt,
hídember lettem Ámerikában, hogyha mutatta
előőrsünk, hogy jobbra fordulj, én is elmutogattam
az utánam jövőknek, így nyomult előre a hadtest,
akárha dzsungelbozótban törne előre vagy lakóépületet
tisztítana meg betolakodóktól, haladtunk merészen,
s hátrált előttünk sunnyogva a lusta tér, míg én
ujjongva adtam tovább a hírt: hogy erre, vagy arra!,
így lettem közlegény negyvenöt éves fejjel New Jersey
államban, az összefogás erejét megsüvegeltem, mikor
már kinn álltunk az Isten szabad ege alatt, és
vezérünk mobilján mutatta, két sarokra van innen a
meggypiros Toyota, a sofőr neve Carlos, én, ki valék
örök magánzó, most tagja egy hatékony csapatnak,
kérdezgettek, honnan jövök, meg is dicsértek,
hogy ily nehéz mesterséget űzök, mint az írás,
a halandók örömére, taktusokban újrateremtem
a vakvilágot, ők még egy A4-es fogalmazvánnyal is
nehezen boldogultak az iskolában, én pedig
az óceánon túlra fogam közt hozom szenvedélyem
az itteni magyaroknak, dőltünk jobbra-balra, tigris hörgött
a piros Toyotában, harapta a tér szelvényeit, rágta a percet,
s megmenekültem, a gépet elértem, még a számlába beszállni
se hagyott a vezér, „have a good flight”, s már tovaröppent.