Kedves átlagolvasóm

Megvagyok tehát a credómmal. Most hátradőlhetek, felsóhajthatok — sajnálatomra, boldogan. Rágyújtok egy Muradra, és — az ég szerelmére, csak sikerülni fog! — más dolgokra térek át.

Hát nem világos? Hát nem közvetlenül a szemből jönnek ezek a kilátások? Bármily ellentmondásos legyen is a halotti bizonylat — nevezze meg bár a halál okaként a kimerültséget, a magányt, vagy éppenséggel vegye az esetet öngyilkosságnak —, mindegy, mert hiszen nem végtelenül egyszerű és nyilvánvaló-e, mi az, amibe végül az igazi művész és látnok belehal? Állítom (és ami a következő oldalakon olvasható, mind azon áll vagy bukik, hogy legalább körülbelül igazam van-e ebben a kérdésben vagy sem) — állítom tehát, hogy az igazi művészt és látnokot, a mennyei őrültet, aki szépséget tud alkotni, és valóban alkot is, mindenekelőtt saját kétségei vakítják halálra, ősidőktől érintetlen és szent emberi lelkiismeretének vakító, soha nem egészen kéznyújtásnyira lebegő látomásos formái és színei.
Megvagyok tehát a credómmal. Most hátradőlhetek, felsóhajthatok — sajnálatomra, boldogan. Rágyújtok egy Muradra, és — az ég szerelmére, csak sikerülni fog! — más dolgokra térek át.

J.D. Salinger: Seymour: bemutatás, ford.: Tandori Dezső, Európa, 1970, 99–100.