Nyilván ez a Torrington is kora viktoriánus arccal élte le az életét, és csak a halál változtatta vissza az arcát természetes formájára, amit megőrzött a jég.
Ezen tűnődött Gábor, bár lehet, hogy valamivel egyszerűbben. Torrington és társai halálának körülményei lenyűgözték: az ólom a rosszul leforrasztott konzervek fogyasztása révén kerülhetett a szervezetükbe, a konzervek pedig a korai modern tartósítóipar csúcsát jelentették, a brit társadalom féltő gondoskodását nagy felfedezőútra induló fiairól: csúcstechnológiával mérgezte meg őket. Ennyit a haladásról, gondolta kárörvendően Gábor. A fiatal halott arcára fagyva pedig magát a Romantikát ismerte fel. Ennyit a romantikáról, gondolta még több kárörömmel. Szóval azon a képen valahogy rajta volt az egész emberi fejlődés… hogy is mondjam… abszurditása!
— Hogy oda ne rohanjak — hűtötte le Patai másnap, vagyis ma reggel. — Ezzel a szplínes dumával jobban tenné, ha a gimnazista kiscsajoknál próbálkozna. A haverjának, na annak jól áll a szplín! Mert legalább nem beszél hozzá marhaságokat.
Kemény István: Kedves Ismeretlen, Magvető, 2009, 218–219.