I.
A Nap jönne föl, de visszanyelem.
Az árnyékok maradjanak a helyükön,
és mindig legyen, ami melegen tart.
Így nehéz bármit is rejtegetni:
átvilágít az olvadó, viaszos bőrön,
az erek csatornáiban hullámot kelt
a belém zuhanó Ikarosz.
Látod, végül mégis labirintusban hal meg.
II.
Ezeket a falakat mindig magammal viszem.
A kövek itt önmagukért állnak,
az utak nem vezetnek sehova.
Úgy rakódtak le, mint erekben a koleszterin.
Elmeszesedik bennem a félelem.
Már csak megszokásból álmodok tollakkal,
görög mesékből tanulom az elvágyódást.
Szárnyaim túl lágyak, lassan átveszem
a jól ismert folyosók formáit.
Megjelent a Műút 2017061-es számában