Sohasem ismertem,
sohasem láttam azokat az embereket,
akiket vádolok.
(Émile Zola: Vádolom)
A 2666 magyar recepciójában az összes írás[1] úgy ítélte meg, hogy nagy, nagyon nagy művel állunk szemben, azonban minden kritikus beleesett a mű állította csapdába: a szövegnek a saját irodalmári habitusa számára látványos jelentésdimenziójára fókuszált, azaz művészregényként olvasta azt. Meglévő olvasataink egytől egyig félreolvasások.
Bolaño műve „az elnyomottak tradíciójára” tanító politikai regények sorába tartozik; azon művek közé, amelyekről Walter Benjamin emlékezetesen állította, hogy „arra tanít[anak], hogy a ››rendkívüli állapot‹‹, amelyben élünk, a dolgok rendje szerint való”, s melyek arra vezetnek rá, hogy eljussunk „a történelem ennek megfelelő fogalmához”. Mert, folytatja Benjamin, „akkor világosan látjuk majd, hogy mi a feladatunk: kiváltani az igazi rendkívüli állapotot, és ez javítani fogja pozíciónkat a fasizmus elleni harcban”.[2] Eszerint az (etnikai, rasszista, szexista berögződésekként is megjelenő) osztályharc tudatosítása kijózanító: e józanság alapozza meg, hogy az eseti, lokális megnyilvánulások fölötti puszta csodálkozás helyett transznacionális és -historikus kontextusba illesszük az elnyomást, s így harcoljunk ellene. A 2666 ebben az értelemben didaktikus irodalom: e „tradíció” tudatosítását célozza. Bolaño — akárcsak Benjamin — nagyon is számol azzal, hogy az elnyomottak reprezentálása komoly nehézségekbe ütközik, hiszen társadalmi pozíciójuk lényege, hogy nem rendeződnek koherens társadalmi osztállyá (nem önreprezentálnak): ők — Rancière fogalmával — a rész nélküli rész [le part sans-part]. A 2666 ezért nem közvetlenül róluk szól, hanem azokról a reprezentációs blokkokról, melyek nemcsak hogy elfedik a mindennapi életben az osztályharc tényét, de azt is gátolják, hogy felmutatásukhoz az értelmiségi puszta szolidaritása elég legyen. Ezért van az, hogy e regény legalább annyira szól arról, amit fedésben tart, mint arról, amit felfed.
A helyszín egy félperifériás város, az amerikai-mexikói határon lévő fiktív Santa Teresa. A városban a benjamini értelemben rendkívüli állapot uralkodik. Proletár nőket gyilkolnak és csonkítanak éveken át, tömegestül. A rafinált felépítés fokozatosan vezeti be ide az olvasót. Előbb három európai elitértelmiségivel lépünk be a városba. Majd egy félőrült és magányos európai értelmiségivel. Majd egy fekete New York-i újságíróval. A kulturális mező egyre lejjebb pozicionált figurái egyre többet látnak abból, hogy mi folyik Santa Teresában. De csak azután értesülünk (közvetetten) arról, hogy mi zajlik a városban, hogy a Santa Teresa-i rendőrök, nyomozók, helyi oknyomozók pozícióját is felvettük. Ennek a negyedik részben jön el az ideje. Ekkor is csak hullákról olvasunk. Sem a gyilkosságokat, sem a meggyilkoltakat nem látjuk.
A regény öt részből[3] áll. Az egyes részek műfajparódiák. Az első az amerikai campusregényeké. A második a Svevo–Bernhard–Toussaint-hagyományba illeszkedő tudatregényé. A harmadik a neonoiré. A negyedik a The Wire-[4] vagy a Traffic-féle[5] — a bűnszövetkezeteket, a bűnüldöző szerveket, a politikai elitet, valamint az áldozatokat párhuzamos történetszálon bemutató — narrációs technikára épít, de azoktól el is tér, amennyiben itt az al- és felvilágból csak egy-egy villanást látunk. Az ötödik rész életrajz-paródia, nemcsak mert az életrajzba számos szakadás ékelődik, de azért is, mert a szerző műveiről nem tudunk meg semmit sem a címükön kívül (ahogy a negyedik rész áldozatainak is csak a nevét és sommás élettörténetét ismerjük meg).
A kritikusok könyve[6] (9–155) a spanyol Espinoza, a francia Pelletier, az olasz Morini és az angol Liz Norton kilencvenes években játszódó története. A három férfi rendes egyetemi tanár, Norton nem. Pelletier és Espinoza kissé le is nézik. (Számos, az akadémiai élet kicsinyes alá-fölérendeltségi viszonyait árnyaló jelenetet sorjáztat az első rész.)[7] Espinoza és Pelletier akadémiai karriert csinált abból, hogy fiatal korukban a kezükbe került egy Benno von Archimboldi nevű ismeretlen kortárs német szerző egy-egy regénye. Évtizedeken át speciális tudásukból élnek, a német archimboldiánusokkal vívják a maguk harcát az értelmezési monopóliumért stb. Beleszeretnek Nortonba. A nő felváltva tölti hétvégéit a két férfivel. Mindkettőjükkel szakít. Pelletier és Espinoza Londonban kémkednek utána. Kibékülésük estéjén majdnem agyonvernek egy Nortont megsértő pakisztáni taxisofőrt („egy rúgás meg még egy rúgás, dugd föl az iszlámot a seggedbe” — 76–77[8]). Hármójuk Archimboldi írásai iránti elköteleződése Archimboldi személyére terelődik, akiről az irodalmi életben még ekkor sem tudja senki, kicsoda. Értesülnek róla, hogy Santa Teresában látták. Odautaznak. Várnak. Norton visszamegy Morinihez. Pelletier Archimboldi kisregényeibe mélyed. Espinoza elcsábít egy helyi szőnyegáruslányt. Hazaviszi a hotelbe, beöltözteti, hajnalig erőszakolja. „Olyan vagyok, akár egy úriember, mondta néha magában. Fiatalabbnak látszom. Mintha másvalaki lennék.” (145)[9] Azzal válnak el, hogy majd egy év múlva visszajön érte. A kritikusok végül letesznek Archimboldi hajszolásáról.
Az Amalfitano könyvének (155–217) első fele a címszereplő feleségéről, Loláról szól, aki elhagyja a Barcelonában élő, egyetemi tanár férjét, hogy egy pszichiátrián kezelt spanyol költővel találkozhasson, vele gyereket nemzzen. A szerző utáni hajszája a kritikusok hajszáját idézi, a középosztály legalsó rétegének habitusa szerint. Ami a kritikusoknál „szakmai érdeklődés”, Lolánál szexuális vágy. Amalfitano Santa Teresába költözik Rosa lányával. Hangokat hall. Az őrület határán értelmetlen ábrákba rendezi filozófusok neveit. (Szövegeiket már nem olvassa.) Ebben a részben található a sűrűn idézett passzus: „Micsoda szomorú paradoxon, gondolta Amalfitano. Már a felvilágosult gyógyszerészek sem mernek nekiveselkedni a nagy műveknek, a befejezetlen, áradó műveknek, melyek utat nyitnak az ismeretlenbe. […] a nagy mestereket vívóedzés közben kívánják látni, de semmit sem óhajtanak tudni a valódi küzdelmekről, ahol a nagy mesterek küzdenek olyasmi ellen, ami mindnyájunkat riadalommal tölt el, az ellen, ami megfélemlít bennünket, amitől földbe gyökerezik a lábunk, és ahol vér van, meg halálos sebek meg bűz.” (215) A szakaszt a Bolaño-recepció rendszerint a szerző állásfoglalásaként olvassa, s mint ilyennek örül meg, ahelyett, hogy komolyan vennék az intést, s a valódi küzdelem tárgyával, a reprezentált rettenettel foglalkoznának. A Bolaño intencionálta olvasás folyamatosan túl akar lépni saját reprezentációs kapacitásain, ki akar utalni mindarra, ami más/több, mint puszta szöveg (ld. a vér, seb, bűz kifejezéseket). Az életmű visszatérő eleme az a narrativizált belátás, hogy az olvasóban óhatatlanul megképződik a szerző figurája: odaképzel egy autort, aki ellenjegyzi a szöveget, aki kezeskedik érte. A Vad nyomozók az elfeledett avantgárd hagyomány utáni szöveghajszát egy Cesárea Tinajero nevű (fiktív?) költőnő utáni kutatás allegóriájává írja át. Amalfitano, Lola, Espinoza és Pelletier a szerző imaginárius figuráját ékelik a szöveg és önmaguk közé. Kittlerrel szólva: a szöveg materiális valóságának és szimbolikus jelentésének metszetében, az olvasói képzelet imaginárius/vizuális dimenziójában feldereng a szerző alakja. Bolaño rámutat erre a — minden olvasáskor konstitutív — kettős kötésre (hogy sem nem pusztán a szimbolikus jelölők [nyelv], sem nem pusztán a „valós” jelek [betűk] dimenziójában zajlik az olvasás), de arra figyelmeztet, hogy igazán hatékonyan akkor olvashatunk, ha igyekszünk blokkolni a szerző( imágójá)t, hagyva, hogy szó szerint földbe gyökerezzen a lábunk – nem pedig akkor, ha a nyomába eredünk.
A Fate könyve (217–329) egy Quincy Williams nevű New York-i fekete újságíróról szól. Oscar Fate-nek nevezi magát.[10] A Fekete Párducok alapító tagjával, „Barry Seaman”-nel (mintaképe: Bobby Seale) interjút készítendő Detroitba utazik. Szemszögéből látjuk a detroiti autóipar leépülésével munkanélkülivé vált fekete közösség lerobbant utcáit és szétesett arcait. Fate meghallgatja Seaman prédikációját. (232–242)[11] Ez a self-help észjárását idéző monológ egyike a szöveg didaktikus csúcspontjainak. „Én csak annyit mondok, hogy könyveket kell olvasni. […] Olvassanak néger írókat. Meg néger írónőket. De ne maradjanak meg ezen a szinten. Ez az én igazi üzenetem ma este. Ha az ember olvas, azzal sosem vesztegeti az idejét.” (241) A 2666 nem intertextuális játéklehetőségként kezeli a hagyományt, hanem arra kérdez rá, hogy különböző társadalmi csoportok számára miféle funkciója lehet ma az irodalomnak. A bolañói „etikának” az olvasás mint önnevelés felel meg legjobban; ehhez képest parodisztikus a kritikusok azon igyekezete, hogy szimbolikus tőkét kovácsoljanak olvasmányélményükből, s ehhez képest tragikus a hivatásos olvasó, Amalfitano, s az amatőr olvasó, Lola őrülete.
Fate-et Santa Teresába irányítják, hogy tudósítson egy boxmeccsről. Újságírókkal összeverődve megismeri Rosa Amalfitanót. Rosa előző fiúján, Chucho Floresen keresztül belekeveredik egy drogügyletbe. Egy újságírónőtől, Guadalupe Roncaltól értesül a nőgyilkosságokról. Mielőtt Rosával együtt elhagynák Mexikót, elkísérik Roncalt a helyi börtönbe, ahol a feltételezett sorozatgyilkossal, Klaus Haasszal interjúzik. E részben látunk leginkább rá a mexikói alvilágra. A kép — mivel Fate külső szemlélő, Chucho meg csak piti bűnözőket ismer — szakadozott. Itt tapasztaljuk először a mexikói (sport)újságírók habitusát: kulturálatlanságukat, szex- és macsóizmusukat, az alvilágba való beágyazottságukat, ami rámutat, miért alkalmatlanok a nőgyilkosságok felderítésére.
A Gyilkosságok könyve (329–587) rengeteg figurát mozgat. A narráció az 1993–1997 közti időszakot öleli fel. Mindvégig Santa Teresában játszódik. A szöveget rideg halottkémi jelentések törik meg: ezek írják le a fel-felbukkanó több száz holttest állapotát (sokukat meg is erőszakolták; 1995-től kezdve a hullák többségének levágják a mellét), és pár mondatban, ha lehetséges, tisztázzák rövid élettörténetüket. Az áldozatok osztályhovatartozásának felismerhetetlenségére jellemző epizód: „[…] Sergio mindent elmesélt [a kurvának], amit a gyilkosságokról tudott […], s miközben beszélt, a kurva egyre csak ásítozott, nem mintha ne érdekelte volna, amit mond, hanem mert álmos volt, ami Sergiót megharagította, és felháborodásában a fejéhez vágta, hogy Santa Teresában kurvákat gyilkolnak meg, és mutathatna legalább némi céhes szolidaritást, mire a kurva azt felelte, hogy nem, annak alapján, ahogy elmesélte neki a történetet, munkásnőket gyilkolnak, nem kurvákat. Munkásnőket, munkásnőket, mondta. Sergio ekkor bocsánatot kért, és mint akibe villám hasított, rádöbbent a helyzetnek egy olyan vonására, ami egészen addig elkerülte a figyelmét.” (433) Nem egyszerűen „elkerüli” a figyelmét. A Santa Teresa-i diskurzusban majdhogynem lehetetlen megkülönböztetni egymástól a nőket, a kurvákat és a munkásnőket.[12] Mivel kategorizálásuk — ellenség? senki? kurva? önálló emberi lény? társ? — lehetetlen, egyszerre rettegnek tőlük, vetik meg őket és áhítoznak rájuk. A verbális és fizikai agresszió a nők szimbolikus státuszának inkonzisztenciájára adott reakció.
A 2666 típuskarakterek viszonyrendszerével ábrázolja a Santa Teresa-i rendkívüli állapot tényét elrejtő intézményrendszereket / mezőket (Bourdieu). Intézményfüggetlen egyén nincs. A figurák vagy a rendőrség vagy a maffia vagy valamely újság vagy televízió kötelékében állnak (néhányan dominálják is a maguk mezejét — pl. Elvira Campos,[13] az elmegyógyintézet igazgatónője —, de a többség dominált), vagy börtönben, pszichiátrián ülnek. A mezők egymásba lógnak. A helyi egyetem rektora ikertestvére (!) az egyik leghatalmasabb drogbárónak. Egy nyomozó maga utazik el vidékre, hogy ugyanezen drogbáró számára megbízható személyi testőrt vadásszon. (Ő lesz a tizenhét éves Lalo Cura [„Az őrület”], akit a nyomozó átemel a rendőrségbe. Ott, bár képességei megvannak, a rendőrségi közegellenállásban — amit a macsó szexista erőfitogtatás jellemez (510–512)[14] — lassan emelkedik a ranglétrán. Felettesei Juan Martínezt szintén blokkolják: rendre áthelyezik, információt vonnak meg tőle, stb.[15]) Az igen labilis idegzetű Haas (aki egy Santa Teresába tartó „óriásról” álmodik, „aki majd kimenti őt, és megöli mindazokat, akik kibasztak vele” — 448[16]) szemszögéből látunk bele a börtönbeli alvilági összefonódásokba: ki kivel szövetkezik ki ellen; hogyan függnek össze a gyilkosságok a drogháborúval, stb. Haas összetrombitálja a sajtót, „benti” információk alapján bejelenti: a politikai elit két aranyifja áll a csonkításos gyilkosságok mögött. (536–442) A hatóságok kísérletet sem tesznek az ifjak átvilágítására. (Bár nyilvánvaló, hogy a genocídiumért nincs személyi felelős.)
Noha ebben a regényben is, akárcsak a Vad nyomozókban, számtalan figura beleőrül a Santa Teresa-i állapotokba, Bolañót itt nem az őrület mitizálása foglalkoztatta. A 2666 az őrület miértjére kérdez. Santa Teresa polgárai a genocídium megnevezhetetlenségébe őrülnek bele. A normalitás itt az egyes mezők becsületkódexei alapján jelöltetik ki. A mindenkit egyformán képviselő Államot nem ismerik el. Ez mégsem okoz anarchiát, ugyanis a status quót az összefonódó politikai/gazdasági elit, az igazságszolgáltató/rendfenntartó szervek és a maffia paktuma rögzíti, mégpedig annak érdekében, hogy fenntartsa az országba áramló amerikai tőke fialtatásának, valamint az Amerikába irányzott nehézipari és drogexportnak a kereteit. [17] Santa Teresa polgármestere okkal büszke. A Santa Teresa mintájául szolgáló Ciudad Juarezt az amerikai fDi Magazine 2008-ban „A jövő városának” jelölte.[18] Ennek a fellendülésnek — neoliberális zsargonnal: „modernizálódásnak”, „fejlődésnek” — a sajnálatos mellékterméke a genocídium.
Benjamin még azt írta: „Csodálkozni afölött, hogy a huszadik században ››még‹‹ lehetséges az, amit megértünk, nem filozofikus dolog.” Benjamin nem látta előre: a rendkívüli állapot csak némi borzongást vált majd ki a Santa Teresaiakból, csodálkozást nem. Itt: a rendkívüli állapot a normális. A 2666 egy fejlődési ívet rajzol fel, mely — hajmeresztő módon — egyszerre a biopolitikai radikalizálódás és a termelési racionalizálás íve. Létrejött egy társadalmi berendezkedés, mely, hogy termelési rendszerként fenntartható legyen, gépiesen reprodukál rasszizmust, szexizmust, etnicizmust. Agamben: „Ma [szemben az ókorral] nem a város, hanem a [halál]tábor a Nyugat fundamentális biopolitikai paradigmája.”[19] A perifériák a gazdasági centrumok munkatáborai.
Santa Teresa táborának lakóira nem az Auschwitz kapcsán ismételt reprezentációs tilalom vonatkozik. Nem azért nem látjuk proletárok és hatalmasok perverz osztályharcát,[20] mert valamiféle teológiai tilalom vonatkozna a megmutatásukra. Azért kell beérnünk annyival, amennyit az egyes figurák tapasztalnak vagy kinyomoznak, mert a hiteles tanúskodás és érvényes reprezentáció megalkotása és disszeminálása, majd az ebből következő hatékony cselekvés (jogalkotás, bűnüldözés, ítélet) olyan osztályokon átívelő kooperációt igényelne, amely a perverz osztályharc rendkívüli állapotában kivitelezhetetlen.
A regényen belül a bűn felgöngyölítésében legtovább egy magánnyomozó jut. (575–585) A negyedik rész legvégén az őt felbérlő (gazdag) képviselőnő átadja az anyagot egy újságírónak. Bolaño az ennek az újságírónak — a regényben Sergio González — a mintájául szolgáló Sergio González Rodriguez Csontok a sivatagban [21] című könyve alapján dolgozott regénye megkomponálásakor. Újságírás és szépirodalom összmunkája — a középosztály két kiemelt reprezentációs médiumának egybekötése — ennyire képes: rögzíti az áldozatok nyomait. Még egy figurát érdemes említeni, a Florida Almada nevű „látót”, aki televíziós show-műsorokban transzba esve juttatja el a nézőkhöz a Santa Teresa-i apokalipszisről szőtt vízióit. Az ő fiktív perspektívája áll legközelebb valamiféle mindentudó szemszöghöz. „Sergio sört kért, és megkérdezte Floritát, igaz-e, hogy ő képes látni a Santa Teresa-i gyilkosságokat. A Szent gátlásosnak tűnt […]. Válasza homályos volt. […] olykor, mint minden emberfia, ő is lát dolgokat, és azok a dolgok, amelyeket lát, nem feltétlenül látomások, hanem képzelődések […], eszébe jutnak, mint minden emberfiának; úgy tűnik, ez az ára, hogy az ember modern társadalomban él, bár ő azon a véleményen van, hogy mindenki, akárhol éljen is, bizonyos helyzetekben képes látni vagy elképzelni dolgokat, ő pedig az utóbbi időben valóban csak nők meggyilkolását képzeli el.” (528–529) Az elképzelés feladata a modern társadalomban egyformán hárul a látóra és a regényíróra. Készségük, funkciójuk homológ: ugyanannyira alig alátámasztható a Santa Teresáról adott bolañói „látomás” (számtalan kritika éppen ezt a kifejezést alkalmazza a regényre), mint amit Florita közöl a televízióban.
Az Archimboldi könyve (587–827) Hans Reiterről szól. A húszas években a német vidéken gyerekeskedő, diszlexiás, magas, kék szemű fiatalember a náci Németországgal szemben fiatalon abszolút indifferens. Megjárja a keleti frontot. Bujkálás közben ráakad egy Borisz Anszkij nevű, zsidó származású kommunista naplójára. (654–681)[22] A napló el- és újraolvasása indítja majd Reitert írásra. A frontról visszatérve egy amerikai internálótáborban összeismerkedik egy Sammer nevű figurával, aki náci hivatalnokként csinálta végig a háborút. Elmeséli, hogyan fogott munkára „egy zsidó szállítmányt”, majd, hogy a munka elfogytával, hogyan hagyta sorsukra őket. (694–710) Ő az egyetlen, akiről tudjuk, hogy emberek haláláért felelős. Azokat a mentegetőzéseket ismétli, amelyek miatt a gonosz banalitásáról szokás beszélni. „Igazságos hivatalnok voltam. Jellememből fakadóan jó dolgokat tettem, ás rossz dolgokat is a háború viszontagságai közt. […] A helyemben más […] saját kezével ölte volna meg az összes zsidót. Én nem tettem. Nem ilyen a jellemem.” (710) Ez a hárítási stratégia a Santa Teresa-i hivatalnokok — a neoliberális ideológia fedésében való — viselkedésének ősképe.
A regény maradéka vázlatosan sorjáztatja Reiter utazással telt életének epizódjait. Benno von Archimboldi néven publikált, a kilencvenes évekbeli felfedezéséig eladhatatlan regényeire egyre nagyobb előlegeket kap. Figurája a semmiféle társadalmi kényszertől nem kötött, egy minőségelvű irodalmi intézmény laza kötelékében létező író ideálképe; egy olyan írószerepé, amilyenről feltehetően maga Bolaño is ábrándozott, de amit — érzésem szerint félreérthetetlenül — igencsak parodisztikusan ír meg. A regénycímekből,[23] néhány olvasója megjegyzéseiből kikövetkeztethető, hogy az autodidakta Archimboldi, a hatalmas irodalmi műveltséggel rendelkező és igencsak társadalomtudatosan író Bolañóval szemben, formalista irodalmat művel. Figurájában a kívülálló esztétát írja meg Bolaño: olyasvalakit, akivel az akadémiai elit örömmel azonosul, hogy a társadalmi valósággal ne kelljen foglalkozniuk. Ezt az imaginárius képet Bolaño egyszerre opponálja (saját írásgyakorlatával) és ábrázolja egyfajta utópisztikus imaginációként. Így, ebben a társadalomban, nem lehet írni.
Bán Zoltán András félreolvasására visszatérve: talán demonstráltam, miért nem pusztán „irodalmi játékról” van a 2666-ban szó, melynek „tétje”, hogy az olvasó „elhiszi-e”, hogy egy „fiktív írót” a regény beír a hagyományba. Ha Archimboldi volna a főszereplő, csakugyan érthetetlen lenne, mi a funkciója a II–III. résznek. Ha azonban a társadalmi valóságot különböző fokozatokban reprezentálni képes habitusok fokozataiként csoportosítjuk a részeket, az összkép koherens. A látás eloszlása szerint: elnyomottak ‹ európai akadémiai elit (Espinoza et al.) ‹ helyi „őrült” akadémikus (Amalfitano) ‹ amerikai fekete újságíró (Fate) ‹ mexikóvárosi újságíró (S. Rodriguez) ‹ helyi társadalomtudatos értelmiségi (E. Campos) ‹ helyi rendőr (L. Cura) = piti bűnöző (Rosa A.–Chucho Fl. et al.) ‹ helyi nyomozó (Martínez) ‹ helyi felügyelő (Epifanio) ‹ képviselőasszony ‹ értelmiségi rab a börtönben (Haas) ‹ magánnyomozó ‹ a látó (Florita A.) = „az óriás” (Archimboldi) = a regényíró (Bolaño) ‹ politikai + gazdasági elit-/ maffia. Bolano arra játszik rá, hogy a különböző társadalmi mezők mást és mást látnak a valóságból, s azt játssza ki, hogy azok az alsó-középosztálybeli humánértelmiségiek, akiknek az volna a feladatuk, hogy átlássák és láttassák a társadalmat, s akik egyben a regény — és e kritika — olvasói lesznek, pozíciójukból fakadóan nem láthatják az eseményt, a Santa Teresa-i mészárlást.
De olvashatnak róla, ha tudnak olvasni.
Megjelent a Műút 2017060-as számában
___________________
[1] Ha csak a nem promóciós célzattal született írásokat tekintjük, mindössze három szövegről van szó. Ezek közül a két elragadtatottat fiatalok írták. (Zelei Dávid: Santa Teresa, végállomás, Magyar Narancs, 2016. december 15.; Urbán Bálint: A gonosz kartográfiája, Élet és Irodalom, 2017/07). Bán Zoltán András fanyalgó kritikát közölt (Nekrológ a jövőből, Holdkatlan, 2017/05).
[2] Walter Benjamin: A történelem fogalmáról = W. B..: Angelus Novus, ford.: Bence György, Gondolat, Budapest, 1980, 966.
[3] Kutasy Mercédesz „könyvnek” fordította a részek címét. („A kritikusok könyve” stb.) Az eredetiben „la parte de…” (XY[-nak a] része), az angolban „the part about…” (Az XY-ról szóló rész). Kutasy változtatása érzésem szerint jelentéstorzító: a „rész” erőteljesebben konnotálja az egészlegesség hiányát, a „könyvek” puszta sorozatra utalnak. A spanyol és a mexikói dialektus különbözőségét a fordítás nem törekszik stilisztikai megoldásokkal visszaadni. Ugyanakkor szépen oldja meg az olykor két-három oldalon is átkígyózó, hosszú mondatok fordítását (l. pl. 24–28), s a különböző argókat is szellemes, markáns kifejezésekkel adja vissza.
[4] Televíziós sorozat, showrunner D. Simon (HBO, 2002-2008).
[5] Bűnügyi dráma, R. S. Soderbergh (USA Films, 2000).
[6] Uo., 9–155.
[7] A 2666 akadémia-kritikájához l.: http://www.tandfonline.com/doi/full/10.1080/0950236X.2015.1084363 , utolsó letöltés: 2017. május 12.
[8] A jelenet vészjóslóan előjelzi a Santa Teresa-i rasszista/etnicista paranoiákat, melyektől, lám, az európai elitértelmiség sem érintetlen.
[9] Espinoza úgy veszi birtokába a nőt, mint valami egzotikus tárgyat. Ilyesmit vele azonos társadalmi osztályba tartozó nővel eszébe se jutna megtenni. (A nő eltárgyiasításának eufemizált változata, ahogy mindhárman lekezelik Amalfitanót és a mexikói akadémikusokat.)
[10] A névcsere előlegezi Hans Reiterét (ő lesz Benno von Archimboldi). Rajtuk kívül többen is álnév mögé rejtőznek.
[11] Uo., 232–242.
[12] Pl: „Megkérdeztem [az egyik rabot], mit gondol a meghalt nőkről, a meghalt kislánykákról. Rám nézett, és azt mondta, mind kurvák. Vagyis megérdemlik a halált?, kérdeztem. Nem, felelte a rab. Azt érdemlik, hogy megbasszák őket, ahányszor csak az embernek kedve van megbaszni őket, de halált nem érdemelnek.” (455) Akit anélkül „baszhatnak meg” korlátlan alkalommal, hogy fizetnének neki, nem „kurva”, hanem élettelen tárgy; a Santa Teresa-i domináns diskurzust tökéletesen példázó rab megkülönböztetése elég ingatag.
[13] Juan de Dios Martínez nyomozóval való viszonya a negyedik rész leghosszabb történetszála. Elvira ötven fölött jár, Martínez alig negyven. Elvira mindent megtesz azért, hogy ne köteleződjön el a fülig szerelmes és vele mély tisztelettel bánó Martínez mellett, félve attól, hogy pár éven belül — hiába a napi testedzés — végérvényesen megöregszik, a férfi pedig elhagyja. Martínez tagad, de a nők Santa Teresa-i megítélését elnézve Elvira helyzetértékelése pontos. Kapcsolatuk kéthetenkénti szexre és óvatos vallomásokra korlátozódik. Elvira megvallja: arról álmodik, hogy Párizsba költözik, átoperáltatja magát, új életet kezd. (A figurák visszatérő álma a város elhagyása.) Vallomása megindító szakasz. (495–496)
[14] Reggeli közben egy rendőr tucatnyi brutálisan nőellenes viccet mesél el.
[15] Bolaño ugyanazt a paradoxont fogalmazza meg, ami a fentebb említett The Wire nyomozóinak is alapvető problémája: a tettesként „John Doe”-t megjelölő bizonyítéknak, indítéknak, az áldozat személyazonosságának hiányában felderíthetetlen gyilkosságok rontják azokat a statisztikákat, amelyek alapján a hivatal az államtól forrást kap (vagy nem kap). Hogy a valamikori jövőben majd legyen anyagi fedezet az ilyen esetek felderítésére, a jelenben el kell tüntetni, vagy eleve nem szabad számba venni őket. A nyomozások halogatásában összefut a fásultság, a forráshiány, az érdek, a politikai ukáz. A rendőrség részéről ez a szisztéma alapozza meg az elfojtás fenntartását.
[16] Az Archimboldi könyve — A kritikusok könyvét időrendben megelőző — zárlatában Hans Reiter húga kérésére csakugyan elindul Santa Teresába unokaöccséért, Haasért.
[17] A regény jelenében sorra építik a gyárakat. Az iparosodás hatására a környező vidékről Santa Teresába áramlik a munkaerő. A gyárak munkaerőigényét a nők munkába állításával elégítik ki. Őket gyilkolják.
[18] Elérhető: http://www.segmex.com/ciudad-jurez/.
[19] Giorgio Agamben: Homo Sacer, ford.: Daniel Heller-Roazen, Stanford U. Press, Stanford, California, 1998, 181.
[20] A kifejezést értsük a perverz újraelosztásnak a marxista irodalomban meghonosodott értelmében. Arról a — fasiszta államokban megszokott — tendenciáról van szó, ami azáltal fojtja le az áthidalhatatlan osztálykülönbségek és állandósult elnyomás miatti társadalmi feszültségeket — értsd: azáltal gátolja, hogy ezek effektív polgárháborúba csapjanak át —, hogy politikai ideológiákkal a dominált osztályokat egymás vagy a még gyengébbek (a cigányság, a bevándorlók, a munkásosztálybeli nők) ellen fordítja.
[21] Sergio G. Rodríguez: Huesos en el desierto, Anagrama, Barcelona, 2002.
[22] A szakasz a Belij-, Platonov-féle disztópikus-szatirikus szovjet irodalmat idézi.
[23] Bifurcaria Bifurcata, D’Arsonval, Bitzius, Szent Tamás, A visszatérés (Bolaño egyik novelláskötetének ugyanez a címe)…