Fehércsoki

A Vár egy ottfelejtett díszlet. Az amerikai filmesek egykori díszlete. Történelem, dicső múlt, táblák és turisták… Azon tűnődtem, hogy mit keresek ott. Bibi lakásában minden varázslatosnak tűnt. Rendet láttam mindenhol, olyan lányféle rendet. Kis mütyürök, képecskék, csengettyűk harmonikus együttese mintázatot alkotott, látszott, hogy ott kezdett önálló életet, túl cirádás lett, néhol túlságosan kamaszosan művészieskedő, néhol meg túl puha rózsaszínű volt a lakás. Az előszobában kiléptem a cipőmből és élveztem süppedős szőnyeget. Kaptam egy papucsot. Még új szaga volt. Puha, meleg, angolkockás, nem tucatáru. Tudtam, ha felhúzom, azzal elfogadom a helyzetet, ez aztán a csapdahelyzet.

Az előszobában a tömött könyvespolcot nézegettem, mellette a szoba sarkán egy falrészen apróbb-nagyobb fényképek lógtak, ugyanakkora keretben sűrűn egymás mellett. A családom, mondta mosolyogva. És ahogy látta, hogy végignéztem a társaságon, némelyikről mesélt egy kicsit. Akadtak fontos emberek, politikusok, kereskedők, cégvezérek és vezérkari tisztek, lecsúszott gőgös dzsentrik, egy hajóskapitány, és cuki, kopasz babák, copfos kislányok karikával, szalagos hölgyek, életunt, dús matrónák. És egy bizonyos bukott herceg is, akiből majdnem király lett. És egy kislány, hason, háton, nevetve, durcásan… Gondoltam, hogy ez lehetett valamikor ő.

Már majdnem elkészült a vacsorával.

— Még öt perc — mondta —, addig nézelődj.

A lakás maga volt a megvalósított Ikea-katalógus. Kimondhatatlan skandináv neveket konstruáltam, Ikkolamontagrotta Nervilassa Gork kanapé és hozzáillő Knakkator Gork fotel. Mennyi energiát fordíthatott arra, hogy minden passzoljon egymáshoz! Feszélyezett ez a tökéletesség. Illetve nem is feszélyezett, csak nem tudtam, hová lenni benne. Végignéztem magamon, hogy melyik sarokba állhatok be szobadísznek. Elindított egy kis zenét, világslágerek jazz átiratban, búgó hangú énekes, kellemes háttérzene. Mindenben figyelt rám. Nem tudtam belekötni semmibe, csak a túlzott tökéletesség ülte meg a gyomromat. Életemben először éreztem magam kispályásnak. De ott már tudtam, hogy nyert ügyem van, és ez osonópályás győzelemnek számít.

A fürdőszobát is megmutatta. Ahogy beléptünk, becsukta maga mögött az ajtót. Azt mondta, mielőtt eszünk, megmosdat. Levetkőztetett. Megnyitotta a csapot, egy csuporból tejet öntött a vízbe. Már korábban odakészítette. Nem bízott semmit a véletlenre. Úgy fürdetett meg, mint egy gyereket. Végigsimogatott, csókolgatott. Gyertyákat gyújtott, majd eloltotta lámpát. Talán elszégyellte magát. Egészen elandalított. Karcsú üvegvázákban rózsák, gerberák, és még ki tudja, milyen virágok álltak a polcon, a tükör előtt. Mindenfelé apróságok, csecsebecsék. Sárga és halványkék színek uralkodtak. Kicsit öregesnek hatott a virágimádata. Mi ez? Ravatalozó vagy apró kincsek boltja? Kiragadott a szemlélődésből: mosdókesztyűvel alaposan megdörzsölte a testem, szinte fájt, én nem szoktam ennyire. Halk zene szólt, testápolóval végigkent mindenhol, habkővel ledörzsölte a reszelős sarkam — ez korábban még sohasem jutott eszembe. Addig még senki sem tett meg nekem ilyesmit. Furcsán éreztem magam. Túl kedvesen bánt velem, teljesen védetlennek éreztem magam. Jobban zavarba jöttem, mintha leszopott volna. Igazán akkor még nem történt semmi köztünk. Meg sem csókoltam rendesen, a mellét sem fogtam meg. Erre ő megfürdetett a félhomályban. Már vagy három hónapja koslattam utána, megérdemeltem a kényeztetést. A vacsorához kaptam egy fürdőköpenyt. Ő is azt viselt. Életemben nem éreztem magam ennyire védetlennek. Amikor kiment a szobából, megnéztem, hogy nincsen-e kamera elrejtve egy vázában vagy könyvben. Aztán elhessegettem a paranoiám.

Többféle beépített sütőt láttam nála, a hatalmas konyhaszekrényben rendben sorakoztak az edények, sorban álltak a különféle olajok, fűszertartók. Tudott főzni, tényleg tudott, illetve inkább főzőmagazinosan, csak különleges ételeket, receptből. Ünnepi terítéket tett az asztalra, olyannak tűnt az egész, mintha a huszonötödik házassági évfordulónkra készültünk volna. Puha köntösben ültünk az ünnepi abroszra tett ünnepi étkészlet előtt és ettünk valami olyan ételt, amit az elit receptkönyv alapján, csak patikamérlegen adagolva, pontosan beállított hőfokra, időre lehetséges megvalósítani. Komolyan volt véve ez az egész, túlságosan is. Őszintén beszélt. A szüleiről. Hogy a diploma után külföldi ösztöndíjat szeretne. Hogy talán mehetnénk együtt. Meg lehet oldani. Aztán hozzátette, hogy nem akart megijeszteni. De ragaszkodást érez irántam. Őneki még nem udvarolt senki. Nem epekedtek érte. Ahogy rám nézett, láttam, hogy most vallott szerelmet. Éreztem, hogy azért nyílt meg, hogy én is ezt tegyem. Szemérmes, bátorítandó kisfiúnak gondolt. Újra csak azt éreztem, hogy nyertem. Olyasvalakinek tűnhettem, akit pár hét múlva bemutathat az apjának. Mert ő már beszélt neki rólam. A szülei meg folyton kérdezgették. Merthogy látták rajta, hogy valami van. És mivel körön kívülről érkeztem, ugye… Megmondta, hogy az apja államtitkár, meg egy sportszövetségben elnökségi tag vagy elnök, most már nem emlékszem, de az biztos, hogy azt mondta az apjáról, hogy folyton ügyeket intéz, még otthon is utasít mindenkit, az egész családnak haptákba kellett állnia, ha Apa kiadott egy parancsot, mert neki csak az ország regnáló miniszterelnöke parancsolhat, de ő bármikor. Azt mondta Bibi, hogy ne féljek, az egész raport nem tarthat tovább, mint öt-tíz perc. Utána mindig dolga akadt a kedves papának.

— Csörög a telefonja, kocsi jön érte, el sem hiszem… Ennyit kell csak kibírni! Meg egy ebédet. Vasárnapit. És az asztali áldáson el ne merjed röhögni magad! — mondta szigorúan. — Tudsz te egyáltalán keresztet vetni?!

Ekkor még csak nem is csókolóztunk, talán néhány puszit kaptam csak… A fürdőben látta a merevedésem, de alig érintette meg a farkam. Úgy mosta le, mint egy ápolónő a betegének. Mert megmosta. Ez csak az asztalnál ülve nyilallt belém. Nekem megmosta egy lány a farkam, akit mégcsak meg sem csókoltam korábban. Egyik kezével gyors, szakszerű mozdulattal hátrahúzta a makkról a bőrt, rámarkolt és másik kezével, finom, puha ujjakkal megdörzsölte a makkom. Amikor csajhoz indultam, mindig megmosakodtam. Nem voltam koszos. Azt csak a mai eszemmel gondolom, hogy arra lehetett kíváncsi, van-e egyáltalán előbőröm. Ha nincsen, talán ott és akkor véget ér az egész idill. Vagy keféltünk volna és slussz. De így csak ott ült mellettem egy lány, nem viselt mást, mint egy réteg frottírt, övvel összefogva. Úgy sejtettem, bugyit sem húzott. Féltem a helyzettől. Ha nem lett volna szükségem rá, azonnal lelépek. Túl veszélyesnek tűnt. Túl sokat akart. Túl zavaros voltam ehhez az egészhez. Túl nyíltan tett ajánlatot. Bármilyen lehetőség megnyugtatóbbnak tűnt, mint ezzel a lánnyal vacsorázni. Baszd meg, ez férjet akar fogni magának! Az egyik polca alján még esküvőiruha-katalógusokat is észrevettem. Akkor majdnem kiszűrődött a fogaim közül egy „ne már a kibaszott életbe”. De sikerült elfojtani. Aztán az jutott eszembe, hogy mi lesz, ha egyből gyereket akar?

Kókuszos fehércsoki-leves gyümölcsnyárssal. Kicsit fahéjas, rozmaringos és tejszínes. Édes, fojtós. A sárgadinnye-, barack- és szőlődarabkákkal nem tudtam, mit kell tennem és hogyan. Szerencsére mohón evett. A hegyes kis fogaival, mint valami kisragadozó, úgy harapta le gyümölcsszeleteket. Egyre csak azt éreztem, hogy ez nem az én világom, keresnem kellett benne valami vonzót. A húst nem a tányéron kellett keresnem.

Másodiknak quiche-t kaptam. Másnap a neten néztem utána, hogy mi szar ez. Francia pizza. A rozéfröccsöt ismertem. Illett az omlós tésztán tálalt, tejszínes mártásban sült zöldségekhez. Harmonizált a sűrű tejszínben párolódott rengeteg lilahagymával. Ez is ízlett, csak szokatlan volt. Desszertnek keserűmandula likőrös muffint kaptam. Annyira jóllaktam, annyira ellazított a fürdő, hogy amikor kiültünk a lakás erkélyére, hogy nézzük a kilátást, az esti fényeket, majdnem belealudtam a magyarázatába, hogy miért pont ide költözött, hogy mi hány percre van innen és egyáltalán, ez a legtökéletesebb környék, a városban van és mégsem… Ráadásul a szülei sincsenek annyira közel, hogy csak úgy átugorhatnának, az anyja csak akkor aludt nála, ha összevitatkoztak az apjával, és ez jó, ha félévente egyszer előfordult. A hűvös levegő megborzongatott. Ő fázott, hozott egy takarót. Hozzám bújt a fonott kerti bútoron ülve. Elkezdtünk csókolózni. Igyekeztem annyira belassítani az egészet, hogy egy örökkévalóságnak tűnjön. De ahogy megnyílt a köpeny és egymáshoz ért a testünk, már nem én irányítottam. Úgy szeretkeztünk az erkélyen, egy ládán a takaró alatt, mint a nyulak. Sem a fehércsoki-leves, sem a likőrös muffin, csak a hús és a nedvek és a forróság — ez irányított. Utána bevallotta, hogy már több mint egy éve nem feküdt le senkivel. Vagy volt az másfél is. És ne gondoljam róla azt, hogy futó szeszélyből tette, meg hogy ez most olyan volt neki, mintha másodszor is elvesztette volna a szüzességét. Azon az éjszaka még kétszer dugtunk. Erőteljes lökéseket igényelt. Ha már felizgult, magába rántott és nem eresztett, amíg bírtam szuflával. Nem volt szívbajos. Meglepően tökéletes volt a feneke, nagy, meglehetősen nagy, de húsos, formás. Túlságosan jól sikerült az az este. Nem szoktam én annyira elkényelmesedni, hogy azon tűnődjek, hogy némi kompromisszum árán képes lennék elviselni ezt az életet. Ahogy ez eszembe jutott, meg is ijedtem: bevállalhattam volna az ismétlődést, a megszokást, a hétköznapokat, a családját, a külföldi ösztöndíjat… Ha nem jutott volna eszembe a húgom, ha nem szólal meg a fejemben a tizenhárom éves drága. Hogy miért nem lehetett az ő ágya mögött is egy plafonig érő tükrös szekrény tele ruhákkal.

— Miért nem? — kérdezte a húgom. Miért nem lehet neki is huszonnégy féle rúzsa és egy szekrény blúza, egy másik szoknyája? És ő is kétszáznyolcvan pár cipőt szeretne! Nem tudtam válaszolni.

Az egyik dugás után kimentem hugyozni, aztán csak ott álltam a félfalnyi tükör előtt és nézegettem magam. Mit keresek én itt? A Telepen nem hinnék el ezt a fürdőszobát, hát még azt, hogy egy cigánnyal szóba áll egy ilyen gazdag csaj…

— Mindig ki kell mondani azt, amit érzek. Szeretlek, te balfék! De csak lassan. Meg kell szoknom, hogy vagy. Annyira vágytam valakire, hogy azt már el sem tudom mondani. Először egy igazi férfire, aztán lejjebb adtam az igényeimet, elég, ha nem bunkó, aztán már sötét utcákba is bemerészkedtem bugyi nélkül, hátha megerőszakol valaki. Majd másfél éve nem ért hozzám senki. El sem hiszem, hogy vagy. Felkészültél erre, te mamlasz!? Csak nézel azzal a gyönyörű barna szemeddel. Hatalmas a szemed. Vagy csak én látom annak? Annyit beszéltem a képzeletbeli szerelmemhez, hogy most csak gágogni tudok neked. Ki fogod te ezt bírni? Egy hús-vér ember? Gondolkodik, érez? El bírsz te engem viselni? Sok vagyok! Nagyon sok! Másfél évig lemondtam mindenről a szerelemért. És itt vagy! Még meg kell szoknom ezt az ajándékot.

Nem szóltam semmit, csak átöleltem. Bármit mondok, elrontom. Tudtam várni, megtanultam, hogy vannak dolgok, amire várni kell. Öt perc múlva megcsókolt és végre nem kellett beszélgetni.

— Két cukorral iszom a kávét és tejhabbal. A tejszíntől ronda vörös foltos lesz a nyakam. Ezt jegyezzed meg, fontos.

Belecsókoltam a nyakába, erre elhallgatott végre, aztán a vállát, a mellét és tovább… Megadta magát nekem.

A regény Noran Libro Kiadó gondozásában az Ünnepi Könyvhéten jelenik meg