Három dolgot soha nem fogok elfelejteni. A kereszteződés, az épület és az eperfák. A kereszteződés, amiben mindig balra tértünk, és annyira éles volt, akármilyen mélyen is aludtam a hátsóülésen, az a kanyar olyan volt, mint az alvásban beszívott és az ébrenlétben kifújt levegő. Az épület, ahol az első oltásomat kaptam, és ahol felálltam egy orvosi mérlegre, de meg voltam győződve, hogy ez csak kamu, mert egy mérleg nem így néz ki, velem ne szórakozzanak, és ez csak időhúzás, figyelemelterelés, mert azt hiszik, hogy ettől nem fogom érezni a rettenetes szeszszagot és kevésbé fogok félni. Hogy ezzel majd elszórakoztatnak. De én megvetettem mindenkit abban a teremben, aki ennyire hülyének nézett, és azt is, akit elkápráztatott, ahogy az asszisztens jobbra-balra huzigálja a kis cuccot a másik vízszintes cuccon. Az eperfából feltehetőleg több volt. De az egyiknek a törzse a mindenkori fatapasztalatom kizárólagos és kitörölhetetlen referenciája. A fatörzs. Alatta a földön eper, amit csak nagyon későn kötöttem össze azzal, amit te mondasz epernek. Mert a románban van erre a gyümölcsre egy külön szó. Vagyis az eper szót arra, amit akkor végtelen mennyiségben képes voltam önteni magamba, csak valamikor tinikoromban kezdtem használni. Egyszer valaki használta az eperfa szót, amit én úgy képzeltem el, hogy egy nagyranőtt szamócabokór, kemény ágakkal. De aztán összeraktam, kicsit változott az emlék, hogy úgy mondjam, cukrosabb lett, meg ilyen szépiásabb, de belefér. Azt mondta, közel lakik hozzá. És én azt képzeltem, hogy a szembeutcában vagy valami ilyesmi. Köztünk alapból olyan távolságok voltak, melyekhez képest a közelség erősen relativizálódik. Azt mondanám, hogy a legismerősebb idegenek, akik ezen a bolygón létezhetnek. A legideálisabb távolságban egymástól, hogy soha ne találkozzanak, a legtökéletesebb közelségben, hogy akármikor egymásba akadjanak a boltban kenyérvásárlás közben. Két közös nyelv, egy közös ragaszkodás. Egy ország, kettő, azaz három város. Besötétedett, amire odaértünk. Most elmegyünk a régi iskolád mellett. És én csak arra tudtam gondolni, hogy az eperfák és a nagy bejárat apám fiatalkori fotóiról az enyémek, és nem érti, hogy félek az orvosi szesz szagától, hogy a mérleg egy hazugság, hogy mi lesz, ha lát valamit, hogy úgy fogok viselkedni, ahogy még soha. Ahogy még soha magammal se, és mit csináljak a jelenlétével, hogy egyedül akartam lenni, amikor újra elmegyek oda. Felidegesített, hogy kisajátítja magának ezt a pillanatot, hogy önkéntelenül is róla fog szólni, hogy ezentúl — bármi legyen is ő nekem ezután — ő is ott lesz. Hogy három dolog plusz ő. Tudja, hogy ez mekkora kiváltság? Tudod te, hogy most mit csinálsz? Jól van, akkor nem megyünk arra. És megnyugszom, az üres szobákra gondolok, összerakok egy futónövényes épületet, elképzelek egy sovány, fehér arcú, sötét szemű szomszédnőt, egy füves hátsó kertet, magas plafont, alacsony ágyat, rendetlenséget és áporodott meleg levegőt. Hogy itt lakik ő, és most hozzá fogunk menni. Belekomponálom a tipikusan erre a városra jellemző lakótelepi növényszagot, amit azóta soha, de itt mindig érzek. Akác, orgona, frissen nyírt fű és a szőrős hernyók a tömbházak oldalán maguk után húzott nyálkájuk szaga. Nem kellett volna idejönnöm. Mintha az eltelt idő megsokszorozta volna a kilométerek számát, ami elválasztott ettől a várostól. Az én térképemen Dél-Afrikáig csúszott. Amióta olyan vagyok, amilyen most, nem voltam itt. Tizenhét év. Pedig három órát ültem a vonaton, a legegyszerűbb rutinnal szálltam le, semmit nem hagytam ott, semmi kapkodás, akkor pakoltam el a könyvet, amit addig olvastam, amikor a vonat már a pályaudvarra ért, zipzár, kabát, semmi sietés, mintha ezredszerre csinálnám. Cseng a telefonom, várom, hogy szálljanak le az emberek, felveszem, lazán leegyeztetek valamit. Megyek a tömeggel, mint bármikor máskor. Soha nem jöttem ide vonattal. Annyira nem érzékelem, hogy mi történik, hogy neki kell megszólítania. Sötét ruhadarabokat visel. Jól néz ki. Ismerős lesz egy sarok. Nem hiszem el, hogy mégis erre jöttünk. Elöntenek az azóta össze-vissza szépített emlékképek, az enyémek és az apáméi. Felmászok a kerítésre. Milyen keskeny, milyen alacsony, milyen szűk minden. Tudhattam volna, hogy ez lesz. Szorongani kezdek, mert itt áll mellettem. Kivágták az eperfákat, bassza meg. Mosolyog. Úgy mosolyog, mint aki tudja, mit érzek. De fogalma sincs, honnan tudná, ki vagy te, hogy csak úgy elmosolyodj, fogalmad sincs. Ez nem egy film, amiben együttérzel a főszereplővel, akit az egyik randin a pasi elvisz a csaj régi sulijához, és a csaj rácsodálkozik a közel húsz év alatt történt változásokra — ez nem az a film, ez az én valóságom. És megtelik a szemem könnyel, be akarok menni, és azt akarom, hogy kint maradjon. Emberek állnak a buszmegállóban, és nézik ezt. Magyarul beszélek, nem is biztos, hogy értik. De nyilvánvaló a helyzet. El akarok innen menni. Megyünk előre, és ott a szeszszag, csak úgy leteper, belegyökerezik a lábam a betonba. Azt hiszi, hogy az átjárónál álltam meg, és közben nézem ezt az amúgy talán szecessziós épületet a csúcsosodó ajtóival. Itt kaptam az első oltásom, mondom ki hangosan, hogy akkor gyere, legyél része most ennek, végül is most már nem tudom se visszacsinálni, se kitörölni, ha itt vagy, akkor nem fogok ellenkezni. És nézi velem egy ideig, de én már tudom. Meg fogok fordulni és ott lesz, mély levegőt veszek, megfordulok, kereszteződés, kifújom. Lelkesen mondom neki, hogy a szüleim munkamániások voltak, és minden hajnalban erre jöttünk autóval, az anyám vezetett, én voltam mindig az első érkező, a hátsó ülésen aludtam stb. A történetem, amit nem mondtam el még így, a történet saját helyszínein soha, senkinek. Talán amúgy se. Átmegyünk a letérősáv kis átjáróján, nincs lámpa. Izgatott vagyok, fogja a kezem, kicsit furcsa, de fogja, és az apám jut eszembe. Nem is az apám, nem a kényelmes, nem a bejáratott, nem az unalmas, megszokott, hanem a meglepetésszerű biztonságérzet. Vagyis az, ami csak akkor tud jönni, ha amúgy nem érzed magad veszélyben, nem is gondolsz arra, hogy baj lehet. Mutatom neki, hogy jobbról jöttünk mindig, és arra mentünk mindig haza az apámmal, kézenfogva, hogy ott van egy metrómegálló. Kicsit arrébb van — pontosít. És próbálom kitalálni, hogy mi most vajon merre megyünk.
Zuh Deodáth: Belvedere 2016
Voigtländer Bessa R2A + Nokton Classic 35mm + Kodak Elite Chrome 100, exp. 2005