,,havaznék benned én tavasztalan”
,,ősszel szeszeltem, télen havaztam”
,,egy őszológián
az ember kinéz és
dől a vers rakásra”
Addigra az őszológus már végleg háttérbe húzódik:
védőruháját vastagabbra cseréli, úgy merészkedik csak ki,
bár bosszúból élvezetet talál a beöltözésben,
sőt még a tél misztikumának is hajlandó örülni,
de persze ez csak még fájóbbá teszi a tényt, hogy ő a
ráció nyelvén képtelen megragadni ezt a bináris világot.
Ahogy a fehér hó összeütközik az éjszakával,
a fogalmak olyan roncsolódást szenvednek,
hogy a beszéd lehetetlenné válik.
Pedig bármilyen hihetetlenül is hangzik, ő sem
vágyik másra télen, csak havazni,
lehetőleg nem egyedül, csak úgy, a vidéken,
hanem másban, tiszta, fehér rétegekkel bevonni a felületeket
és nézni egymás-önmagát. Mert a hó is olyan, mint Isten,
önmagát kontemplálja, tekintetének sugara mentén
pedig éles rendszerré fagy a táj.