Fekete sziklák közt
a tenger emléke után rohanó kutya
vagyok, aki a kiürült medret saját
túlcsorduló vágyaival tölti fel:
így a talajtól elemelkedik,
de minél magasabbra kerül,
annál jobban érzi teste súlyát,
pórusain kipréseli azt a levegőt,
amit ahhoz szívott be, hogy
megint elmondja magának a
történetet, aminek a darabjait még
mint kagylókat a tengerpartról
hozta, és csak mostanra rakta
össze: már látja, hogyan választotta
ki egy gerinctelen lény, egy tengely
nélküli formátlanság a mészkövet,
döglött állatok tetemét a vízből, és
hogyan szerkesztette maga köré.
A kagyló ragadozó, mint a hiéna, de
az ő áldozatai struktúrává koptak:
a hiéna által fogyasztott
holttestekben még felidéződik az
élet emléke. A mészkővé oldódott
élőlények már csak szavak, amiket
olyan sokat ismételtek, hogy
minden jelentés kifacsarodott
belőlük, a szó teste pedig csak üres
forma: kontúr, ami nem határol
semmit. Így a kagyló olyan dögevő,
ami a tartalmukat vesztett fogalmak
határait emészti meg, és építi fel
vázát: árnyékszemélyiség,
vágyaimból kiszűri az elpusztulásig
ismételt mondatokat, és egyedüli
biztos pontként nézi végig, ahogy
megfulladok egy tenger emlékében.