Vine ursul!

— Jön a medve! — kiabálják a gyerekek. Először azt hiszem, csak viccelnek a Siriu-tó partján, ahol Larával, a csinos ügyvédnővel napozunk. Ő ezúttal hamarabb reagál a történésekre. Felugrik a pokrócról. Ekkor egy barna test érkezik mögülem, elhalad a lábamtól mintegy fél méterre, és megáll Lara pokrócánál. A tavat őrző terepszínű ruhás fiú mondta, hogy rendszeresen idejárnak, és ma is jönnek, de nem tudtam elképzelni, hogy csak úgy besétálnak az emberek közé.

— Jön a medve! — kiabálják a gyerekek. Először azt hiszem, csak viccelnek a Siriu-tó partján, ahol Larával, a csinos ügyvédnővel napozunk. Ő ezúttal hamarabb reagál a történésekre. Felugrik a pokrócról. Ekkor egy barna test érkezik mögülem, elhalad a lábamtól mintegy fél méterre, és megáll Lara pokrócánál. A tavat őrző terepszínű ruhás fiú mondta, hogy rendszeresen idejárnak, és ma is jönnek, de nem tudtam elképzelni, hogy csak úgy besétálnak az emberek közé.

Az első meglepettség után szemügyre veszem. Egyéves körüli jókora bocs lehet. Fejét idegesen kapkodja, majd oldalazó mozgásba kezd, és lemegy a vízparton levő szemeteskukához. Két lábra áll, orrát bedugja a konzervesdobozok közé. A kirándulók egyre hangosabban kiabálnak. — Ne pakolj, fussunk! — szól rá egy magas férfi a feleségére. Az állat ideges. Gyorsan cselekszik. Átvizsgálja a kukát. Rendszeresen teheti ezt, időről-időre megnézi a rögzült helyeket, hagytak-e élelmet számára a fürdőzők. A tó partján találkozik a fenyves a vegyeserdővel. A legjobb hely a vadaknak. Tele van sziklákkal, odúkkal, ahol meghúzódhatnak. Az emberek által eldobott ételmaradékkal a könnyebb táplálékszerző utat választják.

Eszembe jut, mennyit mentem, hogy lencsevégre kaphassam a barnabundásokat, most meg itt terem előttem a Kárpátok kicsiny királya. Pár pillanat és távozni készül. Egy fövenyen át hagyja el a partot. Ahogy beér az alacsony bokrok közé, már látszik, hogy ott a csapása, a teste szélességének megfelelően le van taposva a fű. Szerencsére itt a fényképezőgépem. Drága pillanatok árán tanultam meg: minden helyzetben magamnál kell tartanom. Nehéz volt összenőni vele, pláne tisztaságmániám miatt. Rá kellett szoktatnom magam, hogy kávézás, evés után, mosatlan és ragacsos kézzel is lenyomjam az exponálógombot, ha szükséges. Felkapom a pokróc mellől a Nikonom, és a bozót mentén követem a vadat. Kisvártatva odaérek, ahol be szokott menni az erdőbe. Látom a nyomait. Nincs időm gondolkodni, a medvebocs megjelenik előttem. Most ért ide a bokros szakaszból. Egyenesen felém tart. Leguggolok. Automata fókuszra teszem a gépet. Exponálok. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Ekkor Lara sikoltani kezd: — Ugorj már félre! — Felemelem tekintetem a keresőből. A vad az orrom elé ér. Guggoló helyzetben lépek egyet oldalra. Az állat elsuhan mellettem úgy, hogy a szőre még éri a bal combom. Felugrok és utánasietek.

Strandpapucsban nehéz lesz cserkelni, de követem. Beérünk az erdőbe, a bocs néha megáll az avaron, és fáradtan liheg. Ideges lehet a meneküléstől. Az erdő feletti autóparkoló felé veszi az útját. A fürödni érkező emberek döbbenten ugrálnak félre előle, a bátrabbak előkapják a mobiltelefonjaikat, és fotózni kezdik. Vagy heten követjük az utolsó parkoló autóig, ott visszasiet az erdőbe. Egyedül megyek utána tovább. Nehéz követnem, egy szál fürdőnadrág van rajtam, az ágak horzsolják a felsőtestem és a lábam. A bocs újra és újra pihenőt tart. Behúzódik a fatörzsek mögé. Mintha nem akarna távozni, aztán mégis folytatja a futást.

Egyre beljebb érünk a sűrűbe. Nappal is sötét van itt, a kánikula ellenére hűvös árnyékban haladunk. Félrehúzom magam elől a gallyakat, és várom a pillanatot, amikor újra szünetet tart. Ha nem mozog, biztosan éles lesz a képeken. Bár ez már nem is annyira érdekel. Erősebb a kíváncsiság, hogy merre tart.

Nem tudom, mennyit és milyen irányba jöhettünk, amikor feltűnik előttem egy második bocs. Ez jóval nagyobb, nyakánál felborzolódik a szőr, néz engem. Értem már, miért erre jött a kisebbik. A testvére lehet. — Nehogy az anyához vigyenek — villan át újra és újra agyamon, de nincs idő gondolkodni, haladunk tovább. Két állat mozog előttem. Villámgyorsan veszik az erdő akadályait, átugranak a köveken, áttörik a bokrokat, felrohannak a fenyőkkel teli dombokon. Mielőtt végleg szem elől téveszteném őket, bevárnak. Mintha csak játszanának velem.

Az emberek kiabálása már nem hallatszik. Csak a szellő suttog és a madarak csiripelnek. Gyönyörű, zöld mohás sziklák következnek. Ha nem kéne követnem a vadakat, most ezeket fotóznám. Az egyik bocs felszalad a szikla tetejére, és onnan néz le rám. Orrát ide-oda mozgatva szaglászik. Óvatosan térdre ereszkedem. Egy darabig gyönyörködöm a látványban, majd sorozatot exponálok a Nikonnal.

Az egyik bocs eltűnik a szikla mögötti kidőlt fatörzsek között. — Kövessem őket tovább vagy forduljak vissza? — Tépelődésre nincs időm, mert a törzsek mögül gyomrot remegtető morgás rázza fel az erdőt. Hasra vágom magam. A morgás megismétlődik. Nem látom, honnan hangzik. Csúszni kezdek hason hátrafelé. — Le a dombról, minél hamarabb…

Egy marton haladok, aminek az alján patak csobog. Belelépek, aztán hasra vágódom a köveken. Hónom alatt érzem a víz sodrását. A Nikont végig felemelve tartom, hogy ne ázzon be és ne zúzódjon. Kiérek valahogy a partra, ahol négykézláb menekülök tovább. Ha felállok, hamarabb észrevesz.

Nem látom még az anyamedvét, csak sejtem, hogy ő lehet. A hang egyre távolodik. Nem jön utánam? Talán azért marad el, mert a medve csak a saját területén belül támad. Fölöslegesen nem hagyja magára a bocsait. Ezek az állatok azonban már túl nagyok ahhoz, hogy az anyjukkal legyenek. Ezért sem értem a felnőtt állat jelenlétét.

Óvatosan megyek vissza a tó felé. A fatörzsön, amelyben megkapaszkodok, két szarvasbogár küzd egymással. Nincs időm megfigyelni. A fák közül már látszik a tó kék vize. Ördögbordák súrolják a lábszáram, ahogy tovább igyekszem lefelé. A morgást már nem hallom, de az életösztön tovább hajt: menekülni, minél hamarabb visszaérni az emberek közé. Szerencsétlenül botladozom a papucsban. Félek, hogy elesek, és összetöröm a gépem. Félrehajtom magam elől a fenyőágakat, és tartom az iramot. Előttem egy mókus fut fel a fatörzsön, de most nem követem tekintetemmel útját, arra koncentrálok, hogy épségben visszaérjek Larához. Elterülni mellette a pokrócon és kipihenni magam — ez a cél.

Ahogy leérek a tó partjára, riadt gyerekhangok ütik meg a fülem. Kétségbeesetten kiabálnak románul: — Vine ursul! — Nem tudom, ki merjek-e menni a parti fák közül a napozóhelyre. Mi történik, ha másfelől jött a nagy medve, és előttem ért a tópartra?

A gyerekek most már sikoltanak.

Mi van Larával?

Kilesek az előttem levő bokorból. Szaladó emberek, nem messze tőlük egy hatalmas barna test két lábra áll.

Mély levegőt veszek.

Kilépek.

Megjelent a Műút 2017059-es számában