Pontosan tudtuk, hol lakik,
ott, ameddig már nem mehettünk.
Már nem számították a környékünknek,
csak egy zsákutca kórosan sötétlő alja volt.
Az őszi, nyálkás esők idején folyton az utakat
rótta kosárral, élesre hegyezett
botokkal egy lukas viharkabát.
Azt mondták, ne menjünk hozzá közel,
a házába zár és csak csigákkal etet,
és kosarat fon majd a bőrünkből,
azokban gyűjti a csigaházakat.
Azt mondták, ő született özvegy,
nyitott üvegekben tartja a mérgeit.
Évek teltek el, mire torok alá bírtuk fojtani a
félelmeinket, hogy átmásszunk azon a düledező
kerítésen egy esőáztatta szürkületben.
Borostyánok pikkelybőre fedte a házát
saroktól sarokig, terméskőalaptól födémig.
A kertje maradékvízben rohadó parabolatányér,
drótbogok, egy lánc leszúrt vége.
Ragacsossá vált penész meg pár görbe szög
tartotta lenn csak az ablakát, semmibe nem
telt felfeszíteni. Évek óta nem
szellőztethetett, kifelé áramlott a levegő,
mint egy hosszú ideje lezárt emlékezetből.
A küszöb vasporral kevert házipor, a konyhasarok
kicsorbult zománcfény. És vaspor halmokban,
üvegekben, a belső szobában szerte mindenütt,
azt beszélték, ezekkel házalt. És lábosok, és éticsigák
főtt maradéka, két fűzfakosár a kályha mellett,
nedves gallyak és a csigaházak külön rendezve,
a nyomorban minden tüzelő, egy tányér, egy villa,
sehol egy kivájt szem, sehol egy olló, gyerekbőr sehol.
Nem loptunk el semmit, mit is lehetett volna,
örök emlék maradt, hogy lábnyomokat hagytunk
a rémálmaink élőhelyén.
Azóta megszerettem ezeket a lassú esőket.
Élükre állnak az érzékek ilyenkor,
mint a vasreszelék mágneses mezőben.
Megjelent a Műút 2017059-es számában