Lankás domboldalon kanyargunk a tóhoz —
a télvégi bozótos tetszés szerinti virág rügyébe
kezdett. Ha most kiszállnánk, taposhatnánk
a levelekkel borzolt talajt, de — mint bálákba gyűrt
nyári selymet — ilyenkor még keresni kell,
mi minden jut eszünkbe a Napról.
A régi városfalon a kikötőig húzom
a kezem — a vakolat karcol, mint a visszavágott
japán kecskerágó, vagy a kikezdett drótkerítés —
súrlódok, dörgölődöm a mellettem álló anyagba,
pedig pár lépés múlva áttetsző, mély gleccservíz
tanítja, hogy leválasszam magamról. Itt elég
a tekintet. A szerelmesek vasárnapi városa,
Verona, tűsarokban, bizonytalanul vonul a parton —
száz évvel korábban Kafka sétált szemben,
a hegyekbe dűlő, keskeny tó mellett. Mint temetés
utáni toron, tör rám az étvágy a februári strandon
fényesre csiszolt kavicsok láttán.
Egy kúszónövények szőtte hátsó, kis
utcában van asztal. A balkonon kutya, macska
jelzi, hogy itt a hét többi napján is élnek. Lent
aperitifet isznak — pohárnyi kendő — narancs és
vörös koccan a fakó bőrhöz. Mintha szekéren,
vagy zsúrkocsin tolnák, egy napra egy másik életből
választhatunk. A puha, bordó inget csak miattam
vette fel. Mert reggelre már átizzadtam az ágyneműt,
ahogy álmomban a régi, kapcsos bőröndjeit — apámnak
volt ilyen — nyitogattam, tele volt ismeretlen tárggyal.
Öncélú mozdulat. Egy tincsébe simítok. Finoman
tanítom, mint macska a kölykeit, az új fogásra.
Megjelent a Műút 2017059-es számában