A három kisregény három magyar írót, három pillanatot mutat meg. Babits, Jókai, Bessenyei. Mások rájuk irányuló és maguk önmagukra irányuló tekintete találkozik. A készülődés pillanatai, de nem tudni, hogy mi készül; időt töltenek a mély énnel. Épül, amiből később építkezni fognak.
Mindegyikük története alakulástörténet, azon életszakaszok látlelete, amikor még nem dőlt el, hogy merre ível a pályájuk. Ha olvassuk őket, előttünk fog eldőlni. Babits az Isteni színjáték fordítására készül, latintanár Szegeden, Jókai fiatal, de neve már nem ismeretlen az országban, a forradalom halálát gyászolja, Bessenyei túl van a bécsi, csillogó éveken, testőr volt Mária Terézia mellett, de nem mondta el, nem írta meg, amit akar. Az elbeszélők a magányból szólnak, sűrűn, a tárgyi és a természeti világot részletezve. Bessenyei felolvas, Jókai emlékezik, Babits mereng. Babits és Bessenyei a távlatból, sok év elteltével néz vissza korai éveire, Jókai csak rövid idő, egy-másfél év elmúltával készít számvetést.
Az emberi cselekvésről aligha lehet időbeli beágyazottság nélkül beszélni, noha a megértés valójában abból áll, hogy az eseményeket a megelőző és az elkövetkező események kontextusába helyezzük. Szilasi is hasonló dolgot tesz három kisregényében. Szereplőinek egy adott pillanatban alakuló szemléletét összekapcsolja egy másikkal, egy olyannal, amit jobban ismerünk olvasmányélményeinkből vagy az irodalomtankönyvekből. A folyamat előfeltételezi, hogy a szereplőket elképzeljük valamilyennek, ehhez az elképzelt képhez illeszti vagy nem illeszti a karaktereket; mindazonáltal nem kell ismerni Bessenyei életművét, hogy a róla szóló részt érdekes, plasztikus történetként olvassuk. Látható, tapintható Szilasi klasszikus műveltsége; végezhetne az író bármennyire alapos kutatómunkát, ha nem egy rétegzett, mély irodalomismeret szólalna meg, nem ilyen sűrű, kidolgozott szöveget olvasnánk.
A csavar többet fordul, hiszen egy történet leírása, a szövegek megírása nemcsak a jelenben történik, hanem az író visszaemlékezés útján a múltban átélteket mozgósítja. Jókainak el kellett bújnia a forradalom után, a Svábhegyen egy üres házban húzza meg magát, s később azt fogja megírni, amit magányában elképzelt, ami nem tudatos, amiről talán meg is feledkezett. Jókai kalandozásának és az elbeszélteknek a kiindulópontja a bujdosás ideje, az elmesélt történet ideje viszont a múltba és a jövőbe tágul. Szilasi azt írja meg, amit Jókai nem írt meg, mielőtt megírta a regényeit — a csavarok oda-vissza csavarhatóak. A szerző a jelenben írja meg regényét, noha a Jókaival kapcsolatos olvasmányélményei mind korábbiak. Bizonyos távolságból nézve majd az így létrehozott szöveg, amit most kézbe veszünk, maga is keletkezett dokumentummá válik, és az adott kor saját univerzumának felépítésére tett erőfeszítéseit tükrözi. A szerző ugyanúgy, ugyanolyan viszonyban van benne a történetben, mint a megidézett írók, ugyanúgy másokkal volt ő is — amikor olvasta őket, azokkal is, akikről most ír —, ahogy az Amíg másokkal voltunk főszereplői. A cím egyébként Proust Álmok, szobák, nappalok (Contre Sainte-Beuve) című regényéből származik.
A kötet mindhárom szövegére jellemző, hogy a harmadik személyű elbeszélők képzeletükre és emlékezetükre hagyatkozva közlekednek meséik idejében: „Tél lesz hirtelen a képzeletében, sűrű a köd.” (90) „Később már nem emlékezett biztosan. Hol így gondolta, hol úgy. Azt ítélte helyesnek, ami beleillett a többi regénybe, ami illeszkedett a már megtalált anyaghoz. Amit már feldolgozott, ahhoz passzította hozzá a saját életének növő románcát. […] A valóságos eseményt felülírta annak elmondása. Néha úgy vélte, talán nem is történt semmi. Nem csupán Erdély nem történt meg, de még Tardona sem.” (186)
A regények elbeszélői a mély énnel beszélgetnek, vele töltik a legtöbb időt. Bessenyei az elmében található erecskékkel, inacskákkal bevont kicsike kis elefántcsont táblának látja az emlékezést. Lehet törölni, beilleszteni, hozzászorítani. De Bessenyei nem irt, csak gazdagít, reméli, hogy ha sokáig él, a tábla majd teljesen üres lesz. Bessenyei abban reménykedik, hogy miután már a hitből, a pezsgő nagyvárosi életből és a nőkből nem adatik neki, mégiscsak élhet még meg kalandokat, mégpedig ha olyasmi után kezd kutatni, amit nem talált még meg magában: „Nem emlékezett már, milyen volt hazajönnie. Ő maga sem emlékezett. De volt egy másik énje, a mély énje, így nevezte el, az az én emlékezett. Mert úgy találta, hogy ha a többiektől meg a többiekről tudó énjétől óvatosan elvonatkoztat, akkor a saját buta betűiben néha megtalálhatja azt a mély, sűrű, hallgatag ént, aki mindig türelmesen kivárta, amíg ő másokkal volt.” (284)
Bessenyei önelemzése egészen a moralitás mélyrétegéig hatol, ehhez képest Jókai történetemlékezete szociális emlékezet, hiszen az elbukott forradalmat siratja. Bessenyeinél mindvégig jelen van a természet és morál kapcsolata. A Jókai-történetet szintén sűrű tájleírások tagolják, mégis mintha az ő forradalmának történetében másféle, meditatív szerepe volna a tájábrázolásnak.
Jókai történetében elsősorban a forradalom leverésének tapasztalatával való elszámolást járja körül az elbeszélő. A gyász és a képzelet visszarántja 1850 nyaráról fél évvel korábbra, ott él igazán, készül a továbblépésre, gyászol. A Jókai-történet címe Mitológia, s az elbeszélő a címre rímelő Jókai-idézettel fejezi be szövegét: „Ami bennem lélek, veletek megy” helyett „veletek marad”, „ott lesz köztetek mindig” helyett „ott fog lenni köztetek” szerepel. (194–195) Részletező epizodikus elkalandozást olvashatunk ágyúöntésről, kvarcokról, kristályokról. „Platóni testeket látott, áttetszőeket és tökéleteseket.” (132)
Szilasi a háromféle alkat látás- és gondolkodásmódját különbözőképpen ábrázolja, s különleges, ahogy a háromféle műnemet átjárhatóvá teszi. A három figura három műnemet képvisel, Bessenyei alapműfaja a dráma volt, Jókaié a regény, Babitsé a líra. A próza az, ami az elszigetelt olvasóhoz fordul a könyvön keresztül, a dráma az, amiben a szerző rejtve van, és a líra, amiben a közönség jelen van a költő másutt elhangzó megszólalásánál. A kisregények alcímei, a Hasonlatok, a Mitológia és a Betoldások szövegalkotási, -építési, -szervezési elveket jelölnek.
A Bessenyei-szöveg címe Ballet d’action. Ahogy maga Bessenyei is mondja, ez drámai műfaj, zenében és táncban elmondott cselekmény. Bessenyei szerelme egy bécsi táncosnő, Delphine, egész története a nő elvesztése utáni útkeresés; kedvese, akinek történeteit elmondja, a balett-táncosra emlékezteti. Nem gyászmunkát kell elvégeznie, ahogy Jókainak, akinek mindene odaveszett a forradalomban, Bessenyeinek egy új életet kell berendeznie. Bécs pompája helyett a szellemileg elmaradottabb magyar tájat kell belaknia, s az új rend kulisszáit immáron a természet adja.
Részletgazdag leírását kapjuk morális alapozású gondolkodásmódjának. Kései megkeresztelkedésekor szívből nevet Kálvinon, mert akkor már D’Holbachot olvas. Az elbeszélést — ahogy mindhárom történet esetében — olyan színes életrajzi epizódok színesítik, mint például a debreceni tűzvész leírása. Bessenyei jórészt már akkor elkészült a tűzvészről írt verssel, amikor még csak a távolból kémleli a lángokat. A képzeletet tartja a legelőrébb valónak a művészetben. Vagy éppen amikor Bessenyei megsértődik, mert Kohányi Therézia búcsúztató beszédére nem őt, hanem egy Csokonai Vitéz nevű fiatal költőt kérték föl, akire a legkevésbé sem volt kíváncsi; nem is látta, de magas, dühös alaknak képzelte el a hangja alapján. Nem érti Csokonai verseit, addigra már megkopott az elméje és eljárt az idő a költészete fölött. Ezt siratja, sajnálja, őrjöng miatta.
A három elbeszélő közül egyikőjük sem szokott még hozzá emlékeihez. „Mélabús és diadalmas hangulatok, álmukban megzavart, régi varangyok” (200) hallatszanak ki mondataikból. Mindőjük saját teret és időt teremt úgy, hogy a látvánnyá formált anyag a költői képzelet mutatványa lesz. Szilasi prózájában emlékezés és képzelet, a felejtés, a tér élménye, s a térélmény hatására a tájleírások mind-mind metafizikai tanúságtételekként jelennek meg. A szereplők elbeszélései az asszociációs szerveződésen túlmutató jelentéskonfigurációk. A színekről például így szól Bessenyeivel: „Pannónia színe világosszürke, olyan, mint egy meredten álló vasderes paripa, erre emlékezett. Majd nagyon lassan sötétre barnult a lapos táj, s csak aztán lett vörös, mint boncolás után a friss hús. Ténynek tekintette ezeket a színeket, színadatokat. Elfogadta őket, nem kételkedett bennük. Mégis úgy érezte, rejtőzik az egészben egy mély, nagyon sötét, gonosz tréfa” (226), vagy Babitscsal: „Ezeket a tárgyakat itt az a sok érzés, melyeket az egymást követő nemzedékek éreztek irántuk, különös patinával vonta be. Ezért van az, gondolta, hogy a régi szebbnek hat. Van rajta egy burok, tovább már nem oxidál.” (80)
Szilasi nem is annyira a komplex személyiség megragadására törekszik, mint az identitás egy állapotára vonatkozó következtetéseket vizsgálja. Az elbeszélések nemcsak az énfejlődés folyamatait, hanem a világ jelentéseinek megalkotását is tükrözik. Mindhárom szöveget a hasonlatok uralják, a szerző nagyon finoman bánik velük, jól állnak történeteinek a szóképek. Babits története olvasható fejlődési, nevelődési regényként. A Mihály nevű szereplő olvassa William Jamest, s a tudat folyamatosságát megkérdőjelezve ellenvéleményt fogalmaz meg. Mihály jóval töredezettebbeknek gondolja el a képzettársításokat, mint azt James gondolta. Kérdése, hogy önmagunk és mások tapasztalása során célirányos eseménysorozatokkal vagy egymás mellé helyezett momentumokkal találkozunk-e.
A narratívum és az intrapszichikus történések közötti összefüggés kézenfekvő alkalmazási területe az élettörténetek tárgyalásának. A narratívumok értelmezési-elemzési keretet nyújtanak a szereplők interpszichikus folyamatainak vizsgálatához, illetve e folyamatok társias összefüggéseinek megértéséhez. Mintha Szilasi az elbeszélést a jelenség szubsztanciális mozzanatának tartaná, és a jelenség megismerhetőségét annak elbeszélhetőségében látná. Szilasinál az én és a világ közötti kapcsolat megteremtője az elbeszélés lesz, s fontos szerepet tulajdonít az írás terápiás jellegének. Bessenyei régi, olasz tanára például ezt a tanácsot adja Bessenyeinek az írásművészettel kapcsolatban: „beszélgetés közben egy ember sohasem képes úgy kiadni magát egy másiknak, mint amikor ott ül az üres papír előtt, és egy számára teljesen ismeretlen, általa megformálható címzetthez intézi meseszerű, műfaj nélküli szavait. Regényt írjál, Györgyöm.” (264)
Az elbeszélés eszköz, értelmet ad életük eseményeinek, az elbeszélés az életet, az élet az elbeszélést utánozza. László János narratív pszichológiával foglalkozó tanulmánya így látja a narratívum paradoxonát: miközben az elbeszélés elvben végtelen számú lehetséges világot állíthat elő, az elbeszélés mentális és anyagi (nyelvi-kommunikációs) reprezentációs tulajdonságainál fogva rendet visz az értelmezésbe.[1] Rögzít. Ez lesz, nem pedig az.
A történetek minden helyen, minden társadalomban jelen vannak, hordozhatja a gesztus, a rögzített vagy mozgó kép, ott van a legendában, a mesében, a novellában, a komédiában, a tragédiában, a mindennapi kommunikációban. Ez a mindenütt jelenvalóság indíthat bennünket a narratív pszichológia azon elve felé, mely szerint a narratívum nem csupán kommunikációs műfajnak, hanem az emberi gondolkodás sajátos formájának tekinthető, megkülönböztetve a gondolkodás logikus módjától.[2] A logikai metódus elvont fogalmakat alkot, az igazságot tapasztalati bizonyítékok révén tételezi, s közben olyan oksági viszonyokat keres, amelyek egyetemes igazságfeltételekhez vezetnek. Ezzel szemben a gondolkodás elbeszélői módja az életszerűséggel igazolja magát, és nem az igazság vizsgálatában, hanem az élethűség, hitelesség kialakításában érdekelt.[3] A narratív pszichológia ebben az értelemben beszél a gondolkodás, az érzelmek, az emlékezet narratív elemeiről, narratív személyiségfejlődési vagy identitáselméletekről.
Érdekes kérdés a szerzőiség elemzése Szilasi kisregényeinek kapcsán. Foucault-val szólva azt nevezzük szerzőnek, akinek a mondottakat vagy a leírtakat tulajdonítjuk. Ez a tulajdonítás azonban — aláírás hiányában — még ismert szerző esetében is komplex, csak ritkán igazolható kritikai eljárások eredménye.[4] Foucault úgy látja, hogy a szerzőfunkció nem nélkülözhetetlen, formájában és összetettségében sem állandó. El tudna képzelni olyan kultúrát, amelyben a diskurzusok körforgása során nem lép fel a szerzőfunkció. Foucault azt kérdezi, „mit számít, ki beszél?”. A kérdést egyébként Samuel Beckettől veszi („Mit számít, ki beszél? Mondta valaki. Mit számít, ki beszél”). Foucault szerint a szerző megkonstruálása történik, ha olvasunk, mindazonáltal korok és diskurzusok típusai szerint változó, hogy hogyan konstruálódik meg. A szerzői név bizonyos értelemben lehatárolja a szövegeket, jellemzi létmódjukat.
Az Amíg másokkal voltunk mindhárom kisregényében harmadik személyben beszél az elbeszélő. Értelmezhető ez úgy, hogy a három karakter önmagától távolságot tartva, visszagondolva mondja el élettörténetét, illetve annak egy epizódját. De attól mégsem könnyű elvonatkoztatni, hogy a három történetnek van egy szerzője, aki nem árul el semmit a pozíciójáról. S ez a pozíció annyira hasonló a három történet esetében, az elbeszélői hang annyira közel hozza egymáshoz ezt a három világot, hogy a történetek szövegfüzérré rendeződnek. A kapcsolatot nem a karakterek és a helyszínek adják, hanem az elbeszélői pozíció, a hangütés és a szereplők — egyszerre irodalomtörténetileg adatolható és fiktív — énfejlődésének és életútjának megfigyelése és leírása.
Arról, hogy az elbeszélő honnan beszél, csupán a szöveg paratextusai — fülszöveg, szerző neve, borítón elhelyezett adatok — árulkodnak. És mégis átszűrődnek az ismert anekdoták, utalások. Az elbeszélő reflektálatlanul, dőlt betűvel jelölve idézeteket olvaszt az adott részbe Babitstól, Bessenyeitől és Jókaitól. Tehát jelezi, hogy már birtokában van a kész szövegeknek, s azok ismeretében számol el azzal az idővel, amíg a szereplők „másokkal voltak”. A fölidéző (elbeszélői) és a fölidézett (szereplői) tudatok kölcsönhatással vannak egymásra. Kitalálás és tényszerűség nem zárja ki egymást, képzelet és emlékezet keveredik, s nem is lehet őket különválasztani.
Amikor olvasni kezdtem az első kisregényt, Babits történetét, két oldal után felírtam a kérdést a lap szélére: „ki beszél? honnan tudja?”. Érdekes, hogy a harmadik személyű elbeszélő milyen viszonyban van a történet főszereplőivel. A három kisregény voltaképpen a szerző és a műalkotás viszonyára kérdez rá egyedülálló módon. Ha Szilasi új könyvét olvassuk, alakuló életekbe merülünk, s ahogy belépünk történeteinek világába, egyre kevésbé lesz fontos, hogy ki beszél.
Megjelent a Műút 2017059-es számában
_________________________
[1] Vö. László János: Előszó = Narratívák 5. Narratív pszichológia, szerk.: László János – Thomka Beáta, Kijárat, 2001,7–15.
[2] László János: I. m., 9.
[3] László János: I. m., 9–11.
[4] Michel Foucault: Mi a szerző?, ford.: Erős Ferenc – Kicsák Lóránt = M. F.: Nyelv a végtelenhez. Tanulmányok, előadások, beszélgetések, szerk. Sutyák Tibor, Latin Betűk, 2000, 119–147.