Már-már irodalomtudományi, interpretációelméleti közhely, hogy az irodalomtörténeti jelenségek és történéssorok illetve minden egyes alkotás a permanensen változó temporális horizontban és befogadási körülmények között folyamatosan új és új értelmezési lehetőségek felé nyílnak fel, újabb és újabb kérdéseket implikálva újabb és újabb válaszokat nyújtanak számunkra. Különösen akkor, amikor a műértelmezési stratégiák lényegi transzformációja (alapelveit tekintve új irodalomtudományos nézetek fellépése), az addig ismeretlen vizsgálati metódus valóban releváns, revelatív hatású szemantikai világok, addig fel nem ismert összefüggések megkonstruálódását eredményezik. Két választott könyvünk Magyarországon az évezredforduló tájékán meghonosodó posztmodern szemléletmódok, elsősorban a recepciósztétika, valamint a kultúratudományok és a medialitáselmélet felől tekint vissza a XIX–XX. század fordulójának, a XX. század első felének néhány történésére, alkotójára és művére.
Bednanics Gábor könyvének már alcíme is utal részben a fentiekre: A líraolvasás esélyei a 21. században. A tanulmánykötet egyik legkarakteresebb vezérfonala, s egyúttal vizsgálati metódusa az az — elsősorban a recepcióesztétikából eredeztethető — irodalomtörténészi szemlélet, mely nem a korábban alkalmazott előtörténet és történet kauzális alapokon nyugvó logikájára, hanem a történet és hatás-, vagy utótörténet ehhez képest fordítottnak mondható gondolkodási modelljére alapozva irányítja a tekintetet a vizsgálat tárgyára. Ez egyúttal ahhoz a lényegi következményhez is elvezet, hogy a szerző (részben M. Foucault és H. U. Gumbrecht nyomán) szakít az irodalom, a művészetek lineáris, vonalszerű alakulástörténeti koncepciójával, a fejlődéselvű szemlélettel. Részben ebből kiindulva többször is hangsúlyozza, hogy a részletesen vizsgált modernitás sem egy egységes, konzisztens történés- és eseménysora a művészettörténetnek, s ennek létrejötte sem a múltra koncentráló kauzalitás illetve a teleologikusság, hanem az ahhoz képest későbbi jövő jelenségeinek jegyében felnyíló retrospektivitás aspektusából szemlélendő. Így természetesen leszámol a koramodern gyökerű, evolucionizmust valló marxista üdvtörténet felől megírt hatkötetes irodalomtörténetünk azon vezéreszméjével, mely analógiás szemlélettel kötötte össze a „polgári forradalmak” történéssorát a „művészeti forradalom” ideájával. Ezen belül is részletesen vizsgálja a Nyugat szerepét-jelentőségét, de különösképp az ideológiai és struktúraképző elemmé tett/magasztosult 1906-os évszámot (Ady Új versek kötetének megjelenése), kimutatva, hogy ez is eklatáns példája annak, hogy A magyar irodalom története (különöst a 3–6. kötet) írói számára ok és okozat, előzmény és következmény, cél és eszköz mennyire determinatív módon cserélődött fel. (Más aspektusból, más konklúziókra kifuttatva, de kísértetiesen hasonló következtetésekre jut szintúgy a Nyugat kapcsán Bengi László is — valószínűsíthetően épp a tudományos szemléletmód és kutatási módszer paralelitására visszavezethetően.) Egyúttal azt is leszögezve: a magyar modernség kialakulása és térnyerése kontinuitás és diszkontinuitás kölcsönösségében, s nem az utóbbi relevanciájában manifesztálódik. Ahogy Ady „forradalmi versei” és Babits Május huszonharmadika Rákospalotán részleges egybevetése kapcsán olvashatjuk: „A nyelv […] a modernség projektjeként vetíti fel és állítja elő saját programját, melyben a kontinuitás diszkontinuussá változtatásának vágya bukkan fel, miközben a diszkontinuitásban rejlő folytonosság momentumai íródnak bele a jelen »esztétikai« kategóriájába.” (47)
A kötet írásainak mindegyikében jelen van kisebb-nagyobb súllyal a medialitás kultúra- és irodalomtudományi szemlélete illetve vizsgálati aspektusa. H. U. Gumbrecht, F. Kittler, M. McLuhan és mások szövegeire alapozva lényegi, helyenként reveláló erejű megállapításokhoz, interpretációs következtetésekhez jut el ennek révén a tanulmányok írója. Így például igen szemléletesen és meggyőzően tárja elénk, hogy a képi(es)ség, a képnyelv és annak befogadása hogyan, miféle következményekkel van hatással a lírai képek, a versek szcenikai rétegének alakulástörténetére. A tájköltészet átalakulása, a XIX. századi romantikus-realista tájlíra leváltódása kapcsán hívja fel figyelmünket arra, hogy e transzformáció jegyében az analogizáló szemlélet és versalakítás helyett a „hangulat mint alapvető interpretáns” lesz domináns, s a „materiális feltételek” nemcsak a szubjektiválódás kifejezői, de egyúttal „a személyes appercepciót aktivizál[va]” az atmoszférikusság konstitutív elemeiként is funkcionálnak, ráadásul mindez a mindenkori befogadót egyfajta „alkotótársi” pozícióba emeli.
Tehát nem felismerjük a tájat, hanem felfedezzük, illetve felépítjük, ennélfogva a táj az objektív valóság mellett az individuum feltérképezését is prezentálja. Az atmoszféra mint médium épp e kölcsönösség érdekében közvetít. […] A harmónia bár közös nevezőre hozza a két szembenálló területet (az objektív és szubjektív észlelési mezőket), mégis azáltal válik főszereplőjévé e folyamatnak, hogy a tájfestészet alapvető újdonságát, az atmoszféra köztes pozícióját kiemeli, és közvetlen értelmezővé teszi. […] Az analóg ábrázoló mechanizmusok helyett folytonos alakításban lévő képekkel találkozunk, melyek nem másnak, mint az egyéb érzékszerveknek és a befogadás mozzanatait alakító jelfeldolgozásnak köszönhetően nyernek értelmet. (56–58)
A tájvers így — mutatja ki Bednanics például Ady A Szajna partján, a Sem utódja, sem boldog őse, illetve a Minden-Titkok-kötet több művén keresztül — nem tájat prezentál, hanem individuumot, személyiséget, hangulat- és létállapotot, sőt ontologikus és episztemológiai pozicionáltságot reprezentál; annál is inkább, mivel a lélek és az atmoszféra is médiumok, s egyúttal részlegesen átmediatizáltan jelennek meg előttünk e költeményekben. Ez az examinációs szemléletmód és interpretációs stratégia azt is eredményezi, hogy korábbi, akár iskolai tanulmányainkból is jól ismert elemzések átértelmeződnek, felülíródnak, a bevett sztereotípiák, a látszólag jól hangzó rövid összefoglaló mondatok illetőleg azok értelmei megkérdőjeleződnek. Eklatáns példája ennek Juhász Gyula 1912-es Magyar táj, magyar ecsettel… című költeményének értelmezéskísérlete, melyben új szcenikai és szemantikai horizontok válnak láthatóvá a teljesen új szemléletet képviselő, a mediális viszonylatokat centrumba állító interpretáció által. Ugyanezen közelítésmód teszi revelatív módon láthatóvá azon párhuzamosságokat, melyek azáltal tárulnak fel, hogy a tanulmány írója egy mára teljesen elfeledett költő, Inczédy László Reggel és este című versét vetíti rá József Attila Eszméletének több strófájára. A paralelitásokon túlmenően arra is felhívja a figyelmet, hogy az első, kötetben 1892-es megjelenésű költemény miként mutatja fel a modernség, sőt annak még az európai líratörténésben is csak mintegy két évtized múlva induló második hullámának több mediális és szcenikai specifikumát — sok szempontból megelőzve ilyképp korát.
Bengi László könyvének kiindulópontja szerint az irodalom egyik oldalról maguk a megalkotott művek, másik oldalról a (részben háttérként működő/szolgáló) intézményrendszer. Ennek egyik megkerülhetetlen szegmense a sajtó, a folyóirat-struktúra. A kötet alcímében is megjelölt vizsgálati szempont (Irodalom és sajtó összefüggésrendszere a 20. század első évtizedeiben) azért is tűnik újszerűnek, s ezért mindenképp gyümölcsözőnek, mivel — ahogy erre például az Édes Anna kapcsán igen elgondolkodtató módon mutat rá elemzésében a szerző — az irodalmi szövegek a vizsgált időperiódusban sokszor jóval több (potenciális) olvasóhoz jutottak/juthattak el folytatásos folyóiratközlésekben, mint a később kiadott könyves formátumban. Arról már nem is szólva, hogy e megközelítés a felettébb termékenynek mutatkozó olvasásszociológiai szempontsort is érvényesíteni képes a vizsgálódás során.
Bengi László már az első tanulmányokban hatalmas mennyiségű adatsort felvonultatva tárja elénk, hogy a XIX. század vége felé megdöbbentően hatalmas ütemben szélesedik és mélyül a folyóirat-struktúra — hossz- és keresztmetszetben egyaránt. Nemcsak irodalmi lapok sokaságát alapítják meg (melyek egy része persze hamarosan eltűnik, majd újabbak teremtődnek), de az egyre népszerűbb, olvasóközönségükben rohamosan gyarapodó napi- és hetilapokban is szépirodalmi rovatokat/mellékleteket hoznak létre, vagy a meglévők terjedelmét növelik lényegesen. Nyilván azért, mert — mutat rá többször is szerzőnk — jelentős igény mutatkozott erre. Le kell azonban szögezni: Bengi László nem valamiféle sajtótörténetet írt. (Bár ilyesféle szakmunkákat tiszteletre méltó módon hatalmas mennyiségben ismer és idéz.) Megközelítései, vizsgálati módszerei a Bednanics-kötet kapcsán is emlegetett kultúra- és médiatudományok elméleteire, ezredfordulós eredményeire támaszkodva adnak új értelmezést irodalom és sajtó kapcsolatáról az adott időszakban. Egy eleddig jobbára ismeretlennek mondható összefüggésrendszer tárul fel az olvasó számára, amikor a tanulmányíró arról értekezik több helyütt is, hogy az újságok mint médiumok, szöveghordozók és a művek/írók kapcsolata semmiképp sem redukálható illetve egyszerűsíthető le valamiféle eszközszemléletű prakticista-technokrata logikára, azaz hogy a lapok lényegében arra szolgáltak volna mindössze, hogy azokban írásaikat leközölhették a szerzők. A médiumok és az irodalom fejlődés- illetve alakulástörténete között szoros, sokszor komplementer kapcsolat van, hatás és visszahatás jelenségéről kell beszélnünk, „hiszen […] a nyilvánosság nemcsak láthatóvá teszi, hanem formálja is a benne megjelenő alkotásokat, miközben maga is változóban van. Ebben az értelemben a nyilvánosság nem rögzített, hanem író, olvasó és közönség összjátékának, befogadó és irodalom egymásra hatásának a közege.” (71)
A kutatások során centrális fogalommá kristályosodott ki az „újraközlés”, „újraolvasás” jelensége/fogalma. Annál is inkább, mivel „e rugalmas értelmezői keret” „az olvasói gyakorlatok vizsgálatát helyezi előtérbe, s a befogadói hozzáállás felől tekint a nyilvános gondolkodás szerkezetére.” (101) Ezáltal nemcsak a már említett olvasásszociológiai valamint recepcióesztétikai horizontok, de a kötet bevezető tanulmányában többször is idézett Habermas-szöveg (A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása) gondolatmenete is bevonódik a Bengi-féle diszkurzusba. Legelsősorban Kosztolányi kapcsán tárja elénk a szerző azt a sajátos jelenséget, hogy az író ugyanazon újságcikkét több alkalommal is leközöltette különböző lapokban — kisebb változtatásokkal vagy akár anélkül. A tanulmányíró imponáló otthonossággal mozog e rövidke kis írások áthatolhatatlan sűrűségűnek tetsző dzsungelében (erre a két kötetzáró függelék táblázatai is cáfolhatatlan bizonyítékul szolgálnak), s végül ahhoz a konklúzióhoz is eljut, hogy ez az újraközlési gyakorlat (aminek persze anyagi hozadéka sem volt mellékes) Kosztolányit irodalomértési, műfelfogásbéli végkövetkeztetésekhez is eljuttatta, revideálva addigi nézeteit. Ha ugyanis egy írás — figyelmeztet joggal Bengi — már nem kapcsolható egyértelműen szerzőjéhez (hisz ugyanazon szövegeket különbözőképp szignálta — sokszor csak rövidítésekkel, egy-egy betűvel — az alkotójuk), akkor nem a szerző–mű viszonyrendszerében történhet meg a szöveg interpretációja.
Kosztolányi nem egyszerűen az írói hírnévből és szándékból fakadó eszméket viszi át az újságírás eltérő világára, hanem a sajtó névtelen nyilvánosságának mintája alapján értelmezi újra az irodalmi szöveg státuszát és jellegzetességeit. […] nagyjából következetesen veti el az irodalmi szövegnek a mögé képzelt szerzői alkat, a műnek mintegy garanciájául szolgáló személyiség felől történő befogadását. Amikor pedig mind többször és egyre határozottabban egy szerzőről leválasztott szövegfogalom mellett száll síkra, akkor az általa újságíróként jól ismert, névtelenség és elismertség ellentéte által kifeszített nyilvános mező részleges kiterjesztésére tesz kísérletet az irodalom területére. […] Azok a részben traumatikus tapasztalatok, amelyekre a lélektani elemzések vakvágányai révén, de legalább annyira újságírói munkája következtében Kosztolányi szert tett, mintha mégis, újra és újra arról győzték volna meg: a szövegnek önmagában és önmagáért, legalábbis szerzője nélkül, egyfajta jelképes névtelenségben kell helytállni az olvasók előtt. (170–171)
A kötet egy másik fontos vizsgálati iránya a Nyugat szerepének, jellegének, funkciójának és jelentőségének körüljárása. A szerző többirányú összefüggésrendszerek feltérképezésével részlegesen átértékeli és átértelmezi a korábbi megközelítéseket, új aspektusból közelítve meg a kanonizálódott lapot. Cáfolva a jobbára elfogadott irodalomtörténészi illetve közvélekedést, úgy ítéli meg, a Nyugat nem azért tudott primus inter pares lenni, mert oly jelentős szerzők publikáltak benne igen jelentős műveket (persze erre is rengeteg példa van, de alapos vizsgálatokat végezve kimondható, nem ez volt a szignifikáns, a jellegadó). Hanem azért, mert fóruma tudott lenni „sokféle és ellentétes szemléletű írónak” (98) a minőséget tartva mindig szem előtt, s mert „gyökeresen ellentmondott az újraközlések által feltételezett [befogadásnak]” (95). Mindezt megfejeli az, hogy — Szegedy-Maszák Mihályra is hivatkozva — az orgánum világirodalmi távlatot is képviselt. Nemcsak annak műveit bemutatva, de azzal is, hogy a magyar irodalmat „világirodalmi távlatban” olvasta újra (96). A kulcs tehát — ismét csak a recepcióesztétika illetve a kultúratudományok felől szemlélve a jelenséget — „az olvasói figyelemmel szembeni megváltozott elvárás” (95).
Még hosszan sorolhatnánk mindkét tanulmánykötet erényeit/eredményeit, újszerű, a bevett sémákat sokszorosan felülíró, azokat újra- illetve átértékelő magállapításait. Hely hiányában azonban már csak egyetlen, a recenzens számára igen rokonszenves, ugyanakkor a választott irodalmi és irodalomtudományos szemléletmódhoz igencsak közelítő, illetőleg azzal erőteljesen rokonítható tudósi habitust és viszonyulást emelek ki. Mindkét szerző többször is nyomatékosan hangot ad annak, hogy megállapításaik, végkövetkeztetéseik, legyenek bár alaposan körüljártak és többfelől is bizonyítottak, csak vélekedések, értelmezési kísérletek, s így a viszonylagosság jegyében kell olvasnunk a leírtakat. Bármennyire is újszerűek sokszor a leírtak, bármennyire máshová kerülnek a hangsúlyok, elutasítják a tévedhetetlenség ideájának oly csalóka, s így pusztán látszólagos bizonyosságát. Hiszen, amint Bednanics Gábor könyvében olvashatjuk, a történések, de különösen az alkotások „kérdéseinkre olyképp adnak választ, hogy egyben figyelmeztetnek saját irodalomtörténeti projektjeink esendőségére is.” (47)
Megjelent a Műút 2017059-es számában