Az „ilyen kis izék” éjszakája

A hangsávon az esőerdő atmoszférikus zörejeit lassan elnyomja a horrorfilmeket idéző disszonáns muzsika: egy gallyon ülő hangyát látunk, felhúzott potrohával görcsös félkört alkot, miközben lábaival mintha fejét és csápjait próbálná megtisztítani. Beteg hangyának tűnik, rovaroktól akkor szoktunk hasonló mozdulatsort látni, ha lefújtuk őket Chemotoxszal, és a konyha padlóján agonizálva végzik utolsó automatikus mozgásaikat.

„Lisztharmat, aranka, gomba, penész
ködmódra a földet elöntve tenyész,
sápadt húsú, mintha a sok halott
új nyirkos létre dagadna ki ott.”
(Percy Bysshe Shelley:
Az érzékeny plánta,
Babits Mihály fordítása)

A hangsávon az esőerdő atmoszférikus zörejeit lassan elnyomja a horrorfilmeket idéző disszonáns muzsika: egy gallyon ülő hangyát látunk, felhúzott potrohával görcsös félkört alkot, miközben lábaival mintha fejét és csápjait próbálná megtisztítani. Beteg hangyának tűnik, rovaroktól akkor szoktunk hasonló mozdulatsort látni, ha lefújtuk őket Chemotoxszal, és a konyha padlóján agonizálva végzik utolsó automatikus mozgásaikat. Valószínűleg az ilyen pillanatokban állunk hozzá a legközelebb, hogy emberi érzetekkel ruházzunk fel egy ízeltlábút, és az aprócska kitintest vonaglásában a fájdalom és a pánik nyomait véljük fölfedezni, miközben már az sem egyértelmű, hogy elgázosított látogatóink élőnek tekinthetőek-e még, vagy mozgásuk csupán az idegrendszer utolsó kisüléseinek köszönhető. Premier plánban látjuk a kétségbeesett (újabb önkéntelen antropomorfizáció) hangya fejét, mikor egy evolucionista La Fontaine joviális nagyapóhangján megszólal David Attenborough:

Különböző tüneteket figyelhetünk meg ezeken a 24 órás hangyákon. Egy parazita gombafaj, a Cordyceps spórái hatoltak be testükbe — és elméjükbe. Fertőzött agya arra készteti a hangyát, hogy fölfelé másszon, ahol végképp összezavarodva csáprágóival megragad egy növényszárat. A megtalált fertőzötteket a dolgozók azonnal elcipelik a kolónia közeléből és kidobják. Ez extrémnek tűnhet, ám jó oka van: mint valami science fictionben, a Cordyceps termőteste előtör a hangya fejéből. Három hétig is tarthat, mire megnő, ám ezután minden közelébe került hangya számára halálos veszélyt jelent. A gomba olyan virulens, hogy egész bolyokat képes kipusztítani.

A narráció és a mise-en-scène precízen egyensúlyozik a természettudományos infotainment és a horror hatáselemei között, és Attenborough nem is igyekszik leplezni kisfilmjének ilyesfajta fertőzöttségét, ahogyan a populáris kultúra kódjai — mint a gombaspórák a hangya kitinpáncélja alá — behatolnak a természettudományos retorika csak látszólag ideológiamentes felszíne alá. „Mint valami science fictionben” — mondja ki végül, és a monitor előtt gubbasztó néző (ha nem esett le neki korábban), máris a homlokára csaphat, hogy valóban látott ő már a gazdatestből előtörő parazitát, minimum az Alien-filmekben, melyek (megfordítva az inspirációk irányát) szintén egy parazita, a petéit pókok és hernyók testébe helyező fürkészdarázs-félék szaporodása által megihletve építették fel a xenomorf életciklusait.

A BBC hivatalos YouTube-oldalára 2008-ban felkerült kisfilm abba az online trendbe illeszkedik, ahol az élővilágról szóló, általában hátborzongatónak, de legalábbis sokkolónak szánt triviák mindinkább átveszik a városi legendák funkcióját, a cicás-kutyás-pandás, a börleszk ősfilmes zsánerét idéző kisvideók tengerébe az „ismeretterjesztés” farvizén csempészve be a horrort. De a halak nyelvét kirágó, majd szájüregükben letelepedő rákocskáról (Cymothoa exigua) vagy a csigákat zombifikáló laposféregről (Leucochloridium paradoxum) szóló szövegekben kimondva-kimondatlanul mindig ott kísért a „mi lenne ha…” feltevése, mi lenne, ha ezek a főképp alacsonyabb rendű életformákat fenyegető paraziták esetleg az embert is megfertőzhetnék, mi van, ha kitettségünk a földgolyó egyéb organizmusainak valójában sokkal nagyobb, mint azt gondolni szeretnénk. Bemutatásuk nem csupán abból a szempontból követi a horror(film) működésmódját, hogy biztonságos, kizárólag virtuális lehetőséget kínál a szembenézésre ezekkel az élőlényekkel. A nyelvevő rák vagy a zombigomba a róluk szóló anyagok alapján mind biztos távolban élnek tőlünk, az óceán vagy az őserdő mélyén, így reprezentációjuk során a parazitisztikus természet fenyegetése alárendelődik a gótikus térpoétikának: a szörny (a parazita) a mi világunktól elszeparáltan létezik, és számos térbeli határt kell átlépnünk ahhoz, hogy érintkezésbe léphessünk vele (vagy ő velünk). Mintha az őserdő Bram Stoker Transzszilvániája lenne, benne a hangyaboly a középkori várkastély, a Cordyceps pedig maga a terjeszkedésre és szaporodásra vágyó Drakula gróf.

M.R. Carey a Kiéhezettekben lecsapja a labdát, és hogy ne legyen kétségünk afelől, mekkora hatással is bírhat David Attenborough a kortárs spekulatív irodalomra, egyik szereplője, a gomba kutatásával foglalkozó tudós néhány további érzékeny meglátással („A gomba szétterjed a hangya testében, és a fején jön ki, mint egy fallikus spóratok, amely belülről, a koponyán keresztül dugja meg a haldokló rovart”) kommentálva le is vetíti az egyik érdeklődő főhősnek a fent leírt kisfilmet. Majd a következő bekezdésben megtörténik az ugrás a képszerű asszociációkkal terhelt természettudományos leírás és a „mi lenne, ha” birodalma között: „Azonban egyszer csak a Cordyceps kevésbé lett válogatós. Más fajra váltott, aztán más nemzetségre, családra, rendre, osztályra. Felkapaszkodott az evolúciós fa csúcsára — persze ehhez egy röpke pillanatra egy olyan fának kell elképzelnünk az evolúciót, amelynek van csúcsa.”

Carey ezzel rámutat arra, hogy a Cordyceps és társainak horrorisztikus vonzereje annak köszönhető, hogy magukban rejtik az evolúciós trónfosztás lehetőségét. Persze ez mindazon szövegekről elmondható, a Cápától a Triffidek napján át a Gyilkos cickányokig, amelyek azzal rémisztgetnek, hogy a homo sapiens pár fokkal lejjebb csúszik a táplálékláncon, és csúcsragadozóból, az evolúció nyerteséből újra préda válik. Ugyanakkor van egy fontos különbség a klasszikus állathorror emberevői és a Kiéhezettek-féle parazitológiai rettenet között: a Cordyceps nem egyszerűen az emberi testet kebelezi be vagy pusztítja el, mint William Girdler cserkészcombot rágcsáló grizzlyje, hanem a test határainak megsértése után a tudatot veszi célba. Nagyvonalúan eltekintve attól a kérdéstől, hogy a hangyák és egyéb ízeltlábúak rendelkeznek-e egyáltalán bármi hasonlóval, Attenborough ezért nem átallja felhívni rá a figyelmet, hogy a gomba megtámadta a fertőzött Paraponera clavata elméjét is, ezzel máris egy minden értelemben emberközelibb kontextusba téve a gazdatestek fenyegetettségét. Carey regényének egyik tétje ugyancsak a fertőzött elme mibenléte, a Kiéhezettek orvosának monológja így folytatódik:

— Ez itt — mondja Caldwell, miközben az akvárium zárt fedelére koppint — az a dolog, ami az alanyok fejében van. Az agyukban. Amikor bemegy az osztályterembe, maga azt hiszi, hogy a gyerekekhez beszél. De nem így van, Helen. Ahhoz a dologhoz beszél, ami megölte a gyerekeket. […] Az Ophiocordyceps nem falja fel a teljes idegrendszert. De amint az egyik ilyen kis izé, amit maga a diákjaként ismer, emberi hús, emberi feromon szagát érzi, onnantól máris a gomba cselekszik. Először is a motoros agykéreg és a táplálkozási reflex irányítását veszi át. A gomba így szaporítja tovább magát — főként a nyálban. A harapás egyszerre látja el táplálékkal a gazdatestet és terjeszti a fertőzést.

A Cordyceps fenyegetése, és vele együtt a Kiéhezettekben végigvitt gondolatkísérlet nem egyszerűen fizikai, hanem antropológiai természetű, hiszen a regénybeli gomba azon a területen pusztít, melyet előszeretettel tekintünk az emberi faj kiváltságának: az önreflexióra képes tudatban. Ennek megfelelően pedig fő kérdése, hogy milyen distinkciók lehetségesek az egészséges embergyerekek, a halott gyerekek és az „ilyen kis izék” között.

Carey a gombaapkalipszis ábrázolásához az inváziós zombihorror kelléktárát használja, ezzel értelemszerűen áthuzalozva a zsánerben megszokott kérdésfeltevéseket. A kulisszák változatlanok (a modern civilizáció romjai, katonai bázis, kihalt nagyváros, portyázókkal teli vidék) és a műfaj típuskaraktereit sem variálja túl: a pozitív főhős egy humanizmusát féltve őrző tanárnő, társai a bajban pedig egy mindent klinikai pragmatizmussal szemlélő doktornő és néhány józan paraszti ésszel operáló katona. A társadalmi intézményeket és hozzájuk kapcsolódó gondolkodási mintázatokat reprezentáló társaság bázisuk pusztulása után utazik keresztül a 28 nappal később című filmből is ismerős angliai vidéken, velük pedig az eredeti címben (The Girl with All the Gifts) szereplő fertőzött kislány, aki az elsőgenerációs gombazombikkal és nála jóval tompább gyerektársaival ellentétben ragyogó intellektust és kiváló empatikus készségeket mutat — addig, amíg meg nem érzi az emberi hús étvágygerjesztő illatát. A zombik, mint minden horrormonstrum, jellemzően az emberi és nem-emberi közti határvonal felszámolásával váltják ki a műfajra jellemző befogadói érzeteket (a félelmet és az undort), differentia specificájukat a horror-bestiáriumon belül pedig az élő/halott ellentétpár egymásba csúsztatása adja. Huszadik századi, tipikusan tengerentúli teremtmény, amelynek előképeit nem az európai mesekincsben, hanem a karibi folklórban találjuk, és késői megjelenése, illetve a vámpírokkal vagy a farkasemberekkel ellentétben nehezen romantizálható adottságai az evolválódó gótika szörnyei közt nem csupán arra kárhoztatták, hogy afféle bűzös underclass-szá váljék a műfajcsoporton belül, de a róla szóló történeteket is a poszt-marxista teóriák keretein belül fogant elemzések kedvelt tárgyává tette. „Az élőholtak kasztjának heréit, a zombikat Marx vámpírszerű tőkéje hozta létre — írja Fred Botting —, kiszipolyozva minden felesleget az élő munkából, és nem hagyva mást, csak az esztelen munkaerőt, hogy körbe-körbe csoszogjon a gyönyör és értelem zárt áramköreiben.”[1] A fehér zombi (1932) haiti-i malomban őrölő hipnotizált munkásaitól a Holtak hajnalának monroeville-i plázát ostromló tömegéig a zombik hagyományosan mindig a termelés és fogyasztás koordináta-rendszerében értelmeződnek: a mechanikus munkavégzéssel és a kondicionált fogyasztással vont párhuzamokon keresztül az élő–halott-ellentétpár mellé felkerül az ember–gép-dichotómia, vagyis annak problémája, mikortól tekintünk egy entitást érző-gondolkodó emberi lénynek és hol kezdődik a programozott húsmasinák birodalma.[2] Carey a Kiéhezettekben ebből a jól bejáratott keretrendszerből tépi ki szörnyeit, amikor — csak részben a gombafertőzés motívumának köszönhetően — az emberi faj ökológiai kitettségére helyezi a hangsúlyt. A problematikus határvonal áttevődik civilizáció és természet, ember és gomba közé, ennek megfelelően pedig a fertőzöttektől való elkülönböződés taktikái is inkább idézik az ember–állat-dichotómiát kiaknázó narratívákat — melynek csúcspontja, amikor a túlélők egy csapat törzsközösségben élő, fertőzött „vad gyermekkel” találkoznak, egy maroknyi spóraverte Mauglival. „Egy vadállattal küzd, amely ott van benne. Így azt is tudja, hogy veszíteni fog” — írja Carey a fertőzött kislányról, átterelve a zombikról szóló diskurzust az idomítás és domesztikálás ember–állat-viszonylatban felfogott gyakorlataihoz, ahol az emberlét a gomba által felerősített ösztönvilág, a belső vadállat elnyomásának függvénye.[3]

De a kannibalisztikus késztetés legyűrése Careynél csak az első lépcsőfok a fertőzöttből újra emberré válásban, pontosabban az emberi mivolt legalább egy részének továbbörökítésében. Annak eszközéül, hogy az „ilyen kis izék” ne az ember totális ellentétei, hanem egy poszthumanista szemléletmód szellemében folytatásai és kiterjesztései lehessenek — ahogy korábban Cronenbergnél is felmerült a rák mint evolúciós lépcsőfok gondolata —, a Kiéhezettek az oktatást, azon belül is a nyelv- és irodalomoktatást jelöli ki. Ennek fényében az „ember” kritériuma nem valamiféle biológiai vagy mentális tisztaság (parazitamentesség), mint azt a regénybeli doktornő feltételezi, hanem a korábban felhalmozott kultúrkincs ismerete és dekódolásának képessége, függetlenül a testben és lélekben tenyésző gombáktól. Az Attenborough-kisfilm mellett a Kiéhezettek másik meghatározó intertextusa Pandora mítosza, mely különösen fontos szerepet tölt be a címszereplő „érzékeny plánta” nevelődéstörténetében. A tantermi mitológiaolvasások során a kislány számára a Roger Lancelyn Green gyűjteményében olvasott történet több lesz, mint örömmel végzett elemzési feladat: világmagyarázattá és szerepmintává alakul, amely (lásd a „kinyitás” motívumát) végül későbbi tetteit is meghatározza. Az ABC és a görög mítoszok kétségkívül olyan fegyvertények, melyekkel Attenborough hangyái nem rendelkeznek „elméjük” védelmében, de miközben Carey számos előképéhez hasonlóan a nyelvi kultúrában mutatja fel az ember különbségét az állatoktól, növényektől és gombáktól, az írásbeli hagyományokat felértékelő víziójában az egyén mégsem kaphatja vissza megnyugtató autonómiáját. A „mindennel megajándékozott lány” elméje ehelyett hadszíntérré válik, egyik oldalról a gomba által képviselt ösztönvilág, a másikon rongyosra olvasott szöveggyűjteményekkel terjedő viselkedésminták (az evolucionista kultúraelmélet zsargonjában: mémek) ostromolják  identitását. Legyen csattogó fogú gombazombi vagy introvertált könyvmoly, a Kiéhezettek apokalipszisében ember és nem-ember valójában ugyanaz: gazdatest.

Megjelent a Műút 2017059-es számában

___________________

[1] Fred Botting: Zombie Death Drive: Between Gothic and Science Fiction = Sara Wasson – Emily Alder: Gothic Science Fiction 1980 –2010, Liverpool University Press, 2011.

[2] Mint arra Botting maga is kitér, a zombik közeli rokonai a horrortipológiákban a különféle testrablás és tudatmanipulálás által létrejött monstrumok. De a Testrablók támadásának gubónépségét — akik Carey kiéhezettjeihez hasonlóan egy parazitának köszönhetően jöttek létre — nem kontrollálhatatlan ösztöneik, hanem épp ellenkezőleg, az érzelmek teljes hiánya állítja szembe a humanitással.

[3] A gombák és zombik egymásra találása előbbi kultúrtörténetének ismeretében korántsem meglepő. A gombafajok irányába minimum bizalmatlan, de gyakran kifejezetten mikofób nyugati társadalmakban a szaprofita élőlények viszonya a holt anyaggal — mint azt a mottóként kiemelt Shelley-idézet is mutatja — eleve az élet és halál mezsgyéjén tenyésző kísértetiesség érzetét hívta be. Ez a tizenkilencedik században elterjedt, a korábbiaknál pontosabb — és így a mérgezés veszélyét csökkentő — gombahatározók, majd a huszadik században a pszichedelikus hatású fajok népszerűségével enyhült ugyan, de nem tűnt el teljesen. A Psilocybe genus vagy egynémely galócafélék hatása az emberi elmére persze nem mérhető a Cordyceps és az áldozatául eső rovarok viszonyához, de könnyen találkozhatunk olyan nézetekkel, melyek szerint például a pszichoaktív gombák által előidézett víziók, ha nem is a parazitisztikus hatalomátvétel, de a fajközi kommunikáció eszközei. Ezügyben részletesebben lásd Frank Duganpan: Fungi, Folkways and Fairy Tales: Mushrooms & Mildews in Stories, Remedies & Rituals, from Oberon to the Internet, North American Fungi, Vol. 3/7, 2008, 23–72, illetve Andy Letcher: Shroom. A Cultural History of the Magic Mushroom, Harper Perennial, New York, 2008.