Anyámban az a szép, hogy neki elvei vannak. Mindegy is, ha néha homlokegyenest ellentmondanak egymásnak, szigorú, sziklaszilárd elveken nyugszik a világa. Ha megkérdezed, miért és honnan is gondolja ezen elveket jónak, miért érzi, hogy így a helyes, megfellebbezhetetlenül igaz, annyit felel: csak.
Az egyik ilyen elve, hogy nem adunk borravalót étteremben, kávézóban, fagyizóban. Ha annyi az ára, akkor annyit fizetünk. Miért, a közalkalmazottaknak ki ad borravalót? Például neked, kislányom. Hát, szoktam néha csokit kapni az olvasóktól, jobb napokon becsúszik egy üveg bor, az irkásaimtól egy liter pálinka. A „Pali pálinkája” például. Na, az fogalom. Az első írótáborra küldte, 76-os szilva, tölgyfahordóban érlelt, három éve sajog az ínyünk utána. Mindegy, milyen puccos italt iszunk, tavaly például Zsuzsa hozott Reunionból eredeti francia fehér rumot Mojitónak, jó volt az is. Na de a Pali pálinkája!
Szóval anyám elveinél tartottam, hogy képtelen megmagyarázni. Mondjuk az elveket elég nehéz, mert azok ugye eleve vannak. Jönnek a semmiből, küldik a fura zöld földönkívüliek, vagy kitermelődik az évszázados házak repedéseiből, ideszellenti őket a rézfaszú bagoly.
Az elveit anyám sose magyarázta, egyébként is keveset beszélt az érzéseiről, hiába, hogy a szavak fertőző világában nőttem fel, toldifejből, adyösszes, ószövetség és nagyapamunkái voltak otthon a közös étkezések és családi beszélgetések témái, áhítatos és átszellemült arccal kellett ilyenkor hallgatnom, s hallgattam is egy idő után, mikor már mindegy volt, szólok-e vagy sem, mert az igazán fontos dolgokról beszélni otthon nem tudtunk. Hogy miért?
Csak.
Nekem válaszokra lett volna szükségem, nem eszmékre, kritikára és elvekre. Ezekben anyám is kiváló volt.
Választ arra, miért és kinek kell megfelelnem, miért kell jónak lennem, miért nem követhetem a vágyaimat, miért kell eltitkolnom dolgokat. Miért kell érthetetlen módon viselkednem. Miért nem lehet őszintén élni. Kimondani bizonyos szavakat ahelyett, hogy furcsa, kerülő úton-módon juttatjuk kifejezésre azokat. Kimondani szavakat, melyek ütnek. Vagy ki nem mondani bizonyos szavakat.
Ha gyerekkorom miért?-korszakára gondolok, eszembe jutnak a felelet nélkül hagyott kérdések, anyám szorítása a karomon, gesztusok és pillantások, el nem magyarázott fintorok, és orromba szúr szüleim bárszekrényének sajátos illata. Egy kicsit érződött rajta a mindig raktáron lévő sós földimogyoró fűszeres illata, a lakkozott bútor szúrós szaga, és volt még benne egy csipetnyi dohányszag meg édes, köhögtetős tojáslikőrpára. Mi, gyerekek mindig valami áhítatos csodálattal nyitottuk ki és szimatoltunk bele. A hatvannégy négyzetméterbe szorított család egyedi ergonómiája révén ugyanis a gyerekszobába került ez a tilalommal övezett széf. A szülők szobája volt a kisebb, ott éppen csak apám több ezer könyvét bírták bezsúfolni a kanapéágy és két fotel mellé, a gyerekszobában volt hely elég, így a lakás ékessége nálunk lett kiállítva egy lehajtható ajtajú, szocreál furnérdoboz alakjában. Belülről tükör borította a bárszekrényt és a megkettőzött üvegek csillogása csak fokozta gyermeki csodálatunkat a felnőttek titkos világa iránt.
Harmadikos lehettem, mikor engedélyt kaptam arra, hogy hivatalosan is belenyúlhassak és kivehessek belőle egy üveget. Anyám a telefonban hadarta el gyorsan, mit kell tennem. Utáltam az egész ügyet, és igazából nem értettem, hogy miért kell az én zongoratanáromnak egy üveg pezsgőt vinnem az utolsó órámra a tanév végén. Kérdésemre anyám türelmetlenül felelte: csak.
Ijedten bámultam a lakkozott széfet és mint oly sokszor, nem értettem semmit.
Nincs születésnapja a tanárnak, és egyébként sem törődött túl sokat velem év közben, folyton kijárkált kávézni, meg a folyosóra flörtölni, bár ezt a szót még akkoriban nem ismertem, de a jelentésével teljesen tisztában voltam már kilenc évesen is.
Azt, hogy ez így illik tanév végén tanár–szülő-kontextusban, éppúgy nem tudta tiszta gyermeki szervezetem befogadni, mint a tanárom folyamatos lazaságát és érdektelenségét zongoraművészi pályám iránt.
Kissé lámpalázasan az előttem álló kellemetlen feladat miatt, meglehetős gyorsasággal intézkedtem azon a koranyári napon a bárszekrényt illetően. Kimarkoltam a megfelelőnek gondolt üveget, tulajdonképpen nem volt sok választásom, mert csak két bontatlan nyakú ital állt a titokzatos tükör előtt. Késésben voltam, anyám már az ajtóból ugrasztott vissza paraszolvenciagyanús ötletével. A liftet meg sem vártam, lerepültem a lépcsőn, átrohantam a parkon és beestem a zeneiskolába. A meglepett zongoratanárnak gyorsan a kezébe nyomtam az üveget és hadartam valamit anyámról meg a köszönetről.
Abban az évben lettem először és utoljára tiszta kitűnő zongorából. Anyám méregdrága és féltve őrzött francia konyakja, amit a német rokonoknak őrizgetett, megtette a magáét.
Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor végérvényesen eldőlt számomra, hogy az elvek csak felesleges nyűgnek vannak és semmi közük a valósághoz, mert folyamatosan ellentmondásba keverik az embert. És azóta is úgy vagyok velük, az elvekkel, mint Hamvas Béla: élek nélkülük, szabad vagyok, sétálok vidáman és jó az emésztésem.