√–1

Vannak azonban (mint — mások mellett — én), akik továbbra is szívesen foglalkoznak számokkal, és felfigyelnek ezek újabb és újabb érdekességeire. Mindez rendjénvaló teljesen, bár természetes a kudarcérzés, ha a felskiccelt számsorok, feltételezett vagy egyenesen felismert törvényszerűségek hirtelen a zérusba futnak, majd az imaginárius számba — mintha nem is lenne tovább. Pedig nyilván haladhatnánk még, ott várnak ránk a szürreális számok, melyek két egyszerű művelettel keletkeznek „a semmiből”, azonban tulajdonságaikban hasonlítanak a valós számokra.

„Nézzen ki az ablakon!
Nem emlékezteti ez magát arra, amikor hajón utazik,
és késő éjszaka a mennyezetet nézve fekszik,
a vízre gondol, ami odakinn van, és azt kérdezi magától:
»Hogy lehet az, hogy a táj mozog, ám a hajó egy helyben áll?«”
(Jim Jarmusch:
Halott ember)

Mint az ókori és középkori gondolkodók számára, úgy idővel számomra is egyre világosabb lett, hogy a számok nem rendelkeznek a nekik tulajdonított csodálatos tulajdonságokkal. Ez azért csinos kis kognitív disszonanciát képez, mint amikor elkezd végre minden a helyére kerülni, sőt én is elkezdem jól érezni magam a bőrömben (egy XL-es póló birtokában voltaképp nagyon is ideje van ennek), azt’ ne’, jönnek olyan körülmények, melyek szabályosan, de az integrálszámítás adta lehetőségekre fittyet hányva nyomnak össze (de „így légy jól, ez a kihívás, kis barátom”) — mintha nem tettem volna semmit eddig, mintha csak ennyit érne, amit valaha is csináltunk.

Vannak azonban (mint — mások mellett — én), akik továbbra is szívesen foglalkoznak számokkal, és felfigyelnek ezek újabb és újabb érdekességeire. Mindez rendjénvaló teljesen, bár természetes a kudarcérzés, ha a felskiccelt számsorok, feltételezett vagy egyenesen felismert törvényszerűségek hirtelen a zérusba futnak, majd az imaginárius számba — mintha nem is lenne tovább. Pedig nyilván haladhatnánk még, ott várnak ránk a szürreális számok, melyek két egyszerű művelettel keletkeznek „a semmiből”, azonban tulajdonságaikban hasonlítanak a valós számokra.

Az említett, de közelebbről nem azonosított körülmények kapcsán — előbb-utóbb úgyis nyilvánvalóvá lesznek — egy vicces animgifet szerettem volna e szöveg végére elhelyezni, majd inkább egy videót, dallal („És énekeljük: »Milyen szép / a magunknak való lét! / Mert nemélni tudni kell, / és minden így tűnik el.«”), aztán már csak némafilmet az éneklésről, végül azt sem. (És ennek semmi köze ahhoz, hogy rendre félregépelek mostanában, melléütök a megfelelő billentyűknek, mintha csak a zavarom, nemértésem képződne le eme önkéntelen mozdulatokban, melyeket csak lassan sikerül „helyrehozni”, „visszaállítani” „a rendet”, „értelmet vinni” „a leírtakba”.)

Szóval most akár azt is mondhatjuk, hogy még kevesebbet tudunk a barátságos számokról. Vagy hogy akkor most egy darabig mégsem barátkozunk a számokkal. Balázs a múltkor azt mondta, nincs szomorúbb a lelakatolt kapujú, elhagyatott éjjeli játszótérnél. Igaza van. De miközben még mindig fülemben cseng ama szong dallama („Ne felejtsétek a képet, / hogy a világ így ér véget, / nem bummal, csak nyüszítéssel, / halkan és korcs szenvedéssel”), és arra gondolok, ez talán mégsem végefinálé, akad ugyan, ami számolás közben vészesen megöregedett, hanem közbe-finálé; sőt halványan talán el is mosolyodom, nem tudom, néha úgy érzem, talán van még bennünk élet.