Gép, gőz

Hosszan kanyargó versek az éjjeliszekrényen, vérvételekről, postáról, egyetemi felvételikről és ügyfélkapukról szólnak. Reggel fél nyolc és fél kilenc között szoktam szétszálazni őket, de most ehelyett híreket görgetek — paralizálnak. Alattomosan egyre nagyobb szeletet mutat magából a fáradtság, szépen lassan egymásba csúszik a feladatlistám a verssorokkal, melyeket feljegyzek magamnak a buszon, hazafelé jövet, vagy alvásból felriadva. Az alváson kívüli rekreációt az utolsó másodpercig ki kell használni, ha leállok, akkor belülről kifelé billen valami, elmozdul a tőkesúly, mintha a szerveim kifelé igyekeznének. Ahelyett, hogy a kibírásra koncentrálnék, vagyis hogy mindent le kell nyelni, megpróbálok elengedni egy-két dolgot, ez azonban azonnali émelygéshez vezet.

Hosszan kanyargó versek az éjjeliszekrényen, vérvételekről, postáról, egyetemi felvételikről és ügyfélkapukról szólnak. Reggel fél nyolc és fél kilenc között szoktam szétszálazni őket, de most ehelyett híreket görgetek — paralizálnak. Alattomosan egyre nagyobb szeletet mutat magából a fáradtság, szépen lassan egymásba csúszik a feladatlistám a verssorokkal, melyeket feljegyzek magamnak a buszon, hazafelé jövet, vagy alvásból felriadva. Az alváson kívüli rekreációt az utolsó másodpercig ki kell használni, ha leállok, akkor belülről kifelé billen valami, elmozdul a tőkesúly, mintha a szerveim kifelé igyekeznének. Ahelyett, hogy a kibírásra koncentrálnék, vagyis hogy mindent le kell nyelni, megpróbálok elengedni egy-két dolgot, ez azonban azonnali émelygéshez vezet.

Kívülről süt rólam, hogy jó munkaerő vagyok. Munka közben elnyomom a fizikai érzeteket, csak néha, rövid szünetekben emlékszem vissza rájuk (leginkább a fürdőszobában). Például arra, amikor álmomban egy barátom ajándék gyanánt egy marék kullancsot szórt a fejemre. Élénkfehérek voltak a kullancsok, sokáig maradtak a fülem mögött. Más, kedves álombeli vagy félálombeli érintések, bizsergések is mélyre süllyednek, de el is mélyülnek ilyenkor. Reggel már nehezen találom őket, mintha zizegős papírba csomagolná őket a belsőm és csak egy egészen vékony hártyát érzékelnék belőlük, de azt egész nap, jó mélyen, biztonságban elbújtatva. Magamban ezzel a hártyával megyek újra és újra egyre nagyobb tömegekbe, meglepődöm, hogy mennyire magamba zárkózom. Mintha valamilyen élőlényt rejtegetnék magamban, mintha duplán kellene vigyáznom magamra és másokra is, mert ha bántok valakit, azt nem csak a saját nevemben fogom bántani. Csak akkor tudnám elengedni, ha végre csönd lenne, de most nem szabad megengednem magamnak a csöndet.

Beszéd és kiabálás határán állok az utcán, körülöttem emberek kipárolgása, esténként még néha látszik a lélegzet. Kibeszéltem magamból a levegőt, akarnám mondani, ha nem épp most fogyott volna el. Gombostűket szúrok a város különböző pontjaiba, a legnagyobbakat az szúr vissza, ha kihagyok valamit, ha a rohanásban elfelejtem, hogy de hiszen ez ma volt. Nem tudok tömeg lenni, nem erre szocializáltak, talán ez az egyetlen közös vonás az itt álló emberekben. Állni, azt tudok, az utca közepén, a város szúrópontjain. Szolidáris gép, emberi lélegzettel, leállt, mert csak ezzel tud tüntetni.