Ezt a kort csak elszenvedni lehet. Tenni ellene vagy megváltoztatni nem — mondatja ki hősével Benkó Bence és Fábián Péter. A k2 írói-rendezői által teremtett drámai és színpadi helyzetre ráilleni látszik a jelző: kilátástalan. Fontos pillanat ez: a felismerésé. A nincs más út igazsága megszenvedett, és végső soron szomorú — az idealizmusról lefoszlik a remény, most válik valósággá, amiről azért remélni lehetett: akarat, tudás talán képes felülírni. Létezhet tökéletes zsákutca, amelyből nem vezet ki az értelem. Helyzet, amelyben nincs más, mint megfelelés.
Íme, a történelem vége.
Vagy legalábbis az első felvonásé.
Elza beleírva a színműbe, amelyben — a szerzői szándék szerint — saját életet él, szabadsága van kívülről és belülről is reflektálnia, magára is, a színmű egészére is. A belátás, amit a színműből kibeszélve kifejt: csak miatta és csak addig abszurd az őt körülvevő világ, amíg be nem áll a sorba, magát a drámai helyzetet téve kérdésessé. Mert ha mindenki normális, abban mi a dráma.
És tényleg, innen nézve: semmi.
Vagy minden, amíg van az abszurd normalitását nem normálisként láttatni képes nézőpont. Ha nem Elzáé, akkor a nyomában járó, rá tekintő színházé.
Az örök harc korában járunk. Az elénk tárt jelent magába zárja a megállapítás: „mindig is háború volt és az is lesz”. Történelmi nézőpontból vitatható és az egyértelműségig pontosítható kijelentés, de az Elza, vagy a világ vége című előadás nem a történelmet magát vizsgálja, miközben megpróbál valamennyit megmutatni az ember beszorítottságából. Nem az az érdekes tehát, általában mennyire igaz vagy hamis, hogy „mindig is háború volt és az is lesz”, hanem hogy itt és most mi táplálja, és mit erősít ez a hit.
A színpadi valóság konstruált, végletes: elképzelt jövő, a szükség szerinti mértékben azonosíthatóan. A szereplői magyar neveket viselő, magyar nyelven beszélő, a magyar múltra hivatkozó, részben onnan, a magyar idő mélyéről előbukkanó alakok. A logika és a viselkedés a háborúé. A háború oka lényegében ismeretlen, a hadigépezet működése és a harci cselekmények hivatkozott, de a maguk valójában megmutatni fölösleges részei a valóságnak. Akikre figyelünk, bunkerlakók, tényként fogadják el, hogy a háború: van. Ahonnan figyelünk, a föld mélye. Masszív falakat látunk, rajtuk a foltok: száradó vér, rozsda baljós árnyai (látvány: Jeli Sára Luca). Se nem lakályos, se nem otthonos, kellően komor — maradék élettér, ahonnan mégsincs miért a felszínre kívánkozni. Az itt lehetetlen élni benyomásával felesel a történet szereplőinek léte: már csak itt lehet élni.
A mondat — „mindig is háború volt és az is lesz” — a darabbeli vitában az anya érve az apával szemben: ha mindig is háború volt, a lányuknak sem jár külön sors, csak ami a háborúból magából következik.
A háború valójában nem vita tárgya, és magát a helyzetet nem is minősítő közös élmény: a történet, és az abban megmutatkozó életek kerete. Hogy éppen az lett, ami, részben levezethető a mindenkori helyzetnek tett engedményekből. Az elfogadásból, hogy van olyan, amire az embernek nincs hatása: az árral kell úszni. Hogy az élet értelme nem a nagy egészek megértése, hanem az éppen adódó lehetőségekhez simuló szabadságok felismerése: hogy élni nem más, mint túlélni. Ahol tartunk, ott valami beláthatatlanul nagyra nőtt, eluralkodva a visszahúzódó magánvalóságok felett. Már csak a méreteivel is kétségeket ébreszt: vajon lett volna lehetőség megállítani a térnyerést, amelynek a félreálló és félrenéző, saját szerepét elvitató vagy lekicsinylő emberiség nyitott ajtót. Ami viszont látható: a háború időtlenségéhez való viszony, bár a felfogás részleteiben megmutatja a határozott különbségeket, ugyanarra az oldalra zárja a gyerek lehetséges jövőjén vitatkozó szülőpárt, és velük szemben rekeszti el a változást lehetségesnek látó lányukat. Elza programja, hogy ne ez és ne ilyen legyen a vége.
Emberek és nézeteik között a törésvonal korosztályi, kulturális. Tapasztalat áll szemben naiv hittel — a mindig ugyanaz volt, van, és lesz gyakorlatias érzékelése és tanítása szemben a meggyőződéssel, hogy a Tudás hogyan is lehetne haszontalan — felfoghatatlan és elfogadhatatlan, hogy mindaz a gondolat, amelyet valaha a világ működése ihletett, mindaz a felismerés, amelyet az értelem szült, miközben a végső kérdésekig hatolt, az összes intelem nyomtalanul és hatástalanul hulljon a semmibe. A tudás praktikus hasznosságát egyébként övező szkepszis itt és most nem alaptalan. Nagyon úgy látszik, a világgal már megtörtént, aminek nem kellett volna. Sem hideg fejjel, sem idealizmussal, sem lelkesedéssel nem volna szabad hinni, hogy jó mondatok fényében világosodik majd meg az elme. Hogy jöhet valaki, aki szintet lépve válik hőssé. Aki úgy alkot nagyot, új értelmet adva a személyiségnek, hogy békét teremtőn használja a Gondolatot. Mert ez már lehetetlen küldetés. Mert ahová ebben a történetben jutottunk, onnan nincs kiút.
A színpadi valóság a színpadon kívülit mintázza, szándékosan sarkítva a végletesig, miközben táplálja is a kételyt: persze, a társadalom fejlődésének története krízisről krízisre íródik, az ember lehetőségeit komoran festő szavakkal, mint: reménytelen, nincs tovább.
Benkó Bence és Fábián Péter miskolci előadásában hangsúlyos, hogy ez: színház — az emberi értelemmel már megoldhatatlan helyzetet rögzítő első felvonás után a mégis csak megoldást mutató másodikkal, ahol az abszurd a még abszurdabb felé ágazik. Az esély az írói képzelet tudományos-fantasztikus régióiban születik. Lesz eszköz, menekülőút, és úti cél, hogy szolgálhassa az el innen vágyát. A lehetőségbe kapaszkodni vonzó — világuralmi ideológiák vezérelte, a terjeszkedés új tereit akaró hatalmaknak, kultúramentő szent küldetést beteljesítőknek, kalandoroknak és kiváróknak, társutasnak ajánlkozóknak, igazaknak. Kinek miért. És nem jár mindenkinek — ez fájdalmas, de érthető üzenet. Ha tetszik: ítélet. A világ elrontott, bárhová is indul belőle végül Elza, küldetése magányos. A hite, ha maradt, hogy végül valóban más lesz, és nem az, ami volt és van.
A komor és őszinte olvasat ötletekben gazdag, humorban és nyelvi leleményekben tobzódó előadásból tárul elénk — az új alkotói nemzedéknek a tömegkultúra eszközeit és ikonjait a magaskultúra fontos mondataival egyenrangú elemként elegyítő, a logika tévútjait sem bánó színháza ez. Valami friss, a blődli tájékáról, amiben szinte senki nem az, akinek, aminek látszik.
Benkó Bence és Fábián Péter Babits Mihály utolsó regényére, az Elza pilóta vagy a tökéletes társadalomra hivatkozik. A szöveghez és szerzőjéhez való viszonyuk nagyvonalú, mérsékelten tisztelettudó — kedves, ahogyan Babitsnak is osztanak szerepet, rábízva, próbáljon rendet vágni a bozótban, amely a műve nyomán terebélyesedett. Babitsot Fandl Ferenc formálja rendkívül szerethetővé. Kibekkelni alámerült alvó ügynök. Háztartási alkalmazottként sem tagadva meg magát, mint méla sláger igazsága, előkívánkoznak belőle a Babits-verssorok. A megfelelő pillanatot kiváró majdnem-hős, kis személyes tragédiával: a pillanat megfelelő, de a számára már megkésett. Elveszett a horizont, ami lett a várakozásban és a kivárás miatt, más oldja meg, ha megoldja.
Molnár Anna szerepében is ott az idő problémája: esélyt adhatna, ha nem veszett volna el az időben. Titkot tudó nagymama, a végzete beteljesülésének vállalásával — nem kapálózik ellene és nem tér ki a sorsa elől. A titok súlyát mutató tónussal avat be a tudásba — elvégezte, amit kellett.
A megannyi átváltozásban Farkas Sándor: Elza összes testvére. Hét katona, hét személyiség, kicsi, de különbséget tenni alkalmas, néhány szavas vonásokkal. Hol harsány, hol közönséges, hol elszánt. Agyhalott parancsteljesítő, a családból kinőtt gyilkos, a halhatatlanság élményére rácsodálkozó.
Czakó Julianna végleteiben ott a közönségesség talán nem véletlenül félrehallott nyelvi egyszerűsége, a biológiai funkcióban gyökerező nőilét-magyarázataival és gépszerű viselkedésével. És a célvezérelt kém elszántságának félelmetessége.
Szegedi Dezső édesszájú papja a hit nyilvános, és a tudomány takarásban rejtőzködő embere, mindig a megfelelő fogalmi készlettel és habitussal.
Szélsőségek nélküli katona és családapa Kokics Péter, kisember, a zsörtölődés beletörődésbe olvadó lázadozásával, az életének értelmet adó bokázással.
Az Elza útját inkább befolyásoló alakok közül Feczesin Kristóf a szív szaván szól, nagy, arcot és embert megszépítő csendekkel hallgat. Mint szörny bújik elő belőle az érzelmet akárminek is alárendelni képes lény — a hazugság zárja el Elza visszaútját magához.
Harsányi Attila a kor ellen lázadó, de annak erkölcseit rugalmasan alkalmazó orvos: életet ad és testet csonkol az élet nevében. Szerető atya a lányos apák gügyögésével, nem tévedve el saját elfogultságában: verssel nem győzhető le háború és nem szelídíthető meg háborús eszme. Szirbik Bernadett is ezt hirdeti Elza anyjaként. Nem a hidegség a jellemzője, az elszakadást veszi tudomásul: mindenkinek jár a saját élet. Konok, hogy mi lenne jó a lánynak, és ebben az elvben inkább a világ szempontjai a hangsúlyosak, nem Elza szempontjai.
Megannyi kis bravúr bomlik ki a nyelvi-stiláris korlátok szorításából, s válik életszerűvé.
Rózsa Krisztián Tihamérja más lépték, igazi gonosz érvekkel, a belátásra játszva: az ölés kikényszeríthető, az ember nem menthető meg a gyilkolástól. A háború az evolúció csúcsa, a háború célja a háború.
Prohászka Fanni Elzájának nem elég az egész világgal küzdenie, de küzdenie kell még ezzel is. És magával is. Nincs szüksége rá, hogy igazat adjanak neki, gondolattól döntésig jut. Bárhogyan dönt, saját döntéseként élheti meg, magára véve a felelősséget — érdemes volt figyelni rá ezen az utazáson.
Benkó Bence – Fábián Péter: Elza, vagy a világ vége (16)
A Miskolci Nemzeti Színház előadása a Játékszínben
Szereplők:
Miskolczi Elza, lányka: Prohászka Fanni
dr. Miskolczi Mózes, apja és szülészorvos: Harsányi Attila
Miskolcziné Görömbölyi Mária, anyja: Szirbik Bernadett
Miskolczi Máté, testvére és ezredes
Miskolczi Márk, testvére és százados
Miskolczi Lukács, testvére és hadnagy
Miskolczi János, testvére és tizedes
Miskolczi Gáspár, testvére és közlegény
Miskolczi Menyhért, testvére és közlegény
Miskolczi Boldizsár, testvére és halott: Farkas Sándor
Babits Mihály, Nyugatos kém
Cenci, bejárónő: Fandl Ferenc
Káder Kata, kommunista kém
Mályi Margit, Csaba párja: Czakó Julianna
Nyilas Mihály, nemzetiszocialista kém
Arnóti Dezső, Elza szerelme: Feczesin Kristóf
Radostyán Tihamér, „kalóz”: Rózsa Krisztián
Hejő Csaba, közlegény: Kokics Péter
Bőcsi Jónás, pilóta és pap: Szegedi Dezső
Görömbölyiné Schulberg Magdolna: Molnár Anna
Látvány: Jeli Sára Luca
Zene: Horváth Szabolcs
Dramaturg: Sényi Fanni
Rendező: Fábián Péter, Benkó Bence (k2 Színház)
Megjelent a Műút 2017059-es számában
Fotók: Gálos Mihály Samu