Volt egyszer három hentes. Elindultak egyik nap a vásárba, hogy bárányt vegyenek. Az egyik hentes — akit Macónak hívtak — szegény volt, a másik kettő gazdag. Hát ahogy mennek, mendegélnek, valahogy eltévednek, és elkeverednek egymástól.
Egyedül az a szegény Macó hentes megy csak tovább az úton. Találkozik egyszer egy öregemberrel, aki megkérdezi tőle, hová tart.
— Megyek a vásárba bárányt venni — feleli Macó.
Az öregember erre azt kérdi, mennyi pénze van.
— Háromszáz rajnai tallérom.
— No, ha ideadnál nekem abból százat — mondja neki az öreg —, olyan tanácsot adnék neked, hogy az halálodig a hasznodra volna.
Erre Macó odaadja neki a száz tallért. Mire az öreg ennyit mond:
— A járt utat soha el ne hagyd a járatlan ösvényért!
Azzal elváltak. Megy Macó hentes tovább, és megint csak találkozik egy öregemberrel, aki megkérdi tőle:
— Hová mégy?
— Megyek a vásárba bárányt venni.
— Van sok pénzed?
— Nincsen, csak kétszáz rajnaim.
— Hogyha ideadnál nekem abból százat, olyasmit árulnék el neked, amiből halálod órájáig hasznod lenne.
No, odaadta neki Macó a százast. Erre az öreg azt tanácsolta neki, hogy soha ne halassza holnapra a mai teendőjét. Azzal elbúcsúztak egymástól.
Megint megy, mendegél Macó hentes, és találkozik egy harmadik öregemberrel. Az is megkérdi tőle:
— Hová mégy?
— Megyek a vásárba bárányt venni.
— Van-e sok pénzed?
— Dehogy van, csak száz rajnai tallérom.
— Na, jóember, hogyha azt a százast ideadod nekem — mondja az öreg —, olyan tanácsot adok, hogy az örök életedre használni fog neked.
Hát odaadja Macó a százast, és miféle tanácsot kap érte? Hát azt, hogy az asszonynak soha ne mondja meg az igazat.
No, ahogy most már egyetlen garas nélkül megy tovább, esni kezd erősen az eső. Szegény Macó hentesnek megfordul ugyan a fejében, hogy a latyakos útról letérjen, és átvágjon az erdőn, de aztán eszébe jut az első jó tanács, és tovább botladozik a szakadó esőben az úton, térdig a sárban. Hát egyszer csak talál ott, az út közepén egy zsák pénzt. Magához vesz annyit, amennyit csak el bír belőle venni, teletömi a tarisznyáját pénzzel.
Beérkezett Macó a vásárra, aztán végül több bárányt vett egymaga, mint amazok, a két gazdag együttvéve.
Hanem amikor már összevásárolták a sok bárányt, megint csak nagy eső zúdult a nyakukba. Odaértek egy kiáradt nagy vízhez, amelyen át kellett kelniük. Azok ketten, a gazdag hentesek másnap reggelre halasztották a dolgot, ám a szegény Macónak eszébe jutott, hogy száz rajnai tallért adott azért, hogy a mai dolgát soha ne halassza holnapra — hát nekivágott a víznek, és szerencsésen át is ért a bárányaival.
És hajtja haza szépen a jószágot. Ám ahogy már éppen hazaérkezne, jön szembe a felesége, és kérdezi, ugyan honnan vett ő ennyi bárányt. — Mikor olyan kevés pénzed volt! — azt mondja.
Erre így felel Macó hentes:
— Agyonvertem azt a két gazdagot, elszedtem a bárányaikat, és még nézd, teli van a tarisznyám is pénzzel, ezt is tőlük raboltam el.
Az asszony veszekedni kezdett a férjével, aztán kiszaladt az utcára, és kiabálni kezdte, hogy az ő ura megölt két hentest, és elszedte a bárányaikat meg a pénzüket. Összeszaladt a falu, elkapták Macót, és átadták a bíróságnak.
A szegény Macó hentest a bíróság kötél általi halálra ítélte. Ahogy viszik éppen az akasztásra, odavezeti őt a hóhér az akasztófa alá — hát az a két barát meg épp ott hajtja haza a bárányokat. Mire Macó fölkiált:
— No, látjátok, hogy hamis vádat emeltek ellenem? Itt jönnek azok, akik miatt el lettem ítélve!
Így aztán a szegény Macó hentest békén hagyták, és szabadon eresztették.
S az eset miatt a bírók úgy megszeppentek, hogy attól fogva nem is akasztanak már többé. Aki nem hiszi, járjon utána.
Závada Pál: A három jó tanács
Z. P.: Harminchárom szlovák népmese, Magvető, 2010, 17–19.