Végre sikerül aludnom a repülőn, erre Sulyok fölébreszt a tenger fölött. A felhők a géptől balra olyanok, mint a hab szétszórt foltjai a madártej színén. Megyünk Rómába.
Reggel kilenckor, egy órával indulás után a társulat hangulata a gépen olyan árnyéktalanul derűs, mintha a legtökéletesebb nyaraláson hirtelen ráeszmélnénk, hogy mostantól ez lesz az életünk. Végig vakáció. Pedig ennek pont az ellenkezője minden egyes turné végére bebizonyosodik, mondom fájó szívvel. Az én jegyem egy ismeretlen, hatvan körüli olasz asszony mellé szól, aki végig nem szól egy kukkot sem, el van mélyedve a tabletjében. Én meg alszom. Amikor ki lehet csatolni az öveket, Sulyok előrejön, és egyfolytában azt mantrázza, hogy Teatro Argentina, Teatro Argentina. Nagy trófeának tűnik a karrierjében ez a színház.
„És te ma este ott fogsz játszani. Hamletet, apám!”
„Azt a kurva — ízlelgetem. — Még ma este. Semmi átállás. Nem így szokott ez lenni.”
„Próbáltuk egyeztetni, de nem ment. Érzem, ma jó leszel — vigasztal. — Ebéd után hat órád van pihenni, használd ki.”
„Nem tudok nappal aludni. Sose tudtam.”
„Pihenjél, jó? Muszáj.”
„Nekem nem megy.”
Ha ilyen kevés, nem szoktam kihasználni, inkább edzek vagy úszom. A charterbuszon tényleg friss vagyok. Nézem a fakó, helyenként kiégett mezőket, és arra gondolok, amit mindig tudtam: a Káli-medence simán lenyomja Laziót. Ott ezer szökni csábító sétaút van, itt viszont szerintem egy sem. Valóságos erdő sincs, csak ezek a hézagos ligetek. Igaz, van Róma, a fenomenális Róma. Viszont a hotelünk a Via Solferinón annyira igénytelen és lepukkant, hogy az itteni színház nem is kér érte elnézést, talán a megszólalást is szégyellnék. Közös szobánk lesz Tabánival, jó Horatiómmal. Nagyon változó, hol lakunk ilyenkor. Van, amikor ragyogó hotel a szállásunk, közel a játszóhelyhez. Van, amikor lerobbant panzió a világ végén. Most a kettő ötvözete, ez a borzadály bő félórányi sétára a játszóhelytől. Nem baj, ide csak úgyis csak aludni járunk. Este pedig küldenek értünk buszt. Svédasztalos ebédet adnak, a szobák elfoglalva. Tudni, hogy estig minden sínen van, ez mindig fölér egy kedélyerősítő pasztillával.
Forró szeptember, finoman mozog a levegő. A sirokkó segít élni, köszönöm.
„Tudtad, Csáky, hogy ezen a téren ölték meg Caesart?”, kérdezi Gróf, amikor kikászálódunk a buszból egy négyszögletes téren, hogy ismerkedjünk a tereppel.
„Nem én. Az a geci Brutus?… Igazából még sohasem gondolkodtam azon, hol ölték meg Caesart. Még konkrétabban hol is?”
„Ahol a villamos megáll. Largo di Torre Argentina. Abban a gödörben, ahol a romokat látod. De akkor nem gödör volt. Képzeld el, az volt a talajszint.”
Igen, látom a gödör alján, a salakszőnyeg közepén csonka oszlopok meredeznek. Vetemedett ókori burkolólapok, délceg píneák, bozót. Betonlépcsők vezetnek az oldalába falazott betonpincékhez.
„Ahol azt a tömérdek macskát is látod.”
„Pontosan.”
Lehetnek vagy ötvenen. Ilyen mennyiségben bárki irtózik a macskáktól, nemde?
„Te mindent tudni szoktál, főnök. Mondd, mi volt itt akkor?”
„Pompeius színháza.”
Most csak egy odvas fogakkal teli szájüreg, amit lusta élősdiek laknak. Torokkaparó húgyszag van, amely a tér távoli zugait is körbelengi a hőségben.
Előadás előtt, mint minden Hamlet előtt, muszáj sokáig egyedül lennem. Fölszaladok a dombra, rég jártam itt először, még gimnáziumban, amikor az olasz szakos barátnőmet látogattam meg. A Spagna közelében, az egyik középület előtt baszk sapkás őrszem pöcköli ütemesen a géppisztolya agyát a hüvelykujja hegyével, mintha basszusgitárt pengetne.
BTW, láttam bordó hálósipkás őröket, és persze vadászsapkásokat is. Ettől számomra kicsit jelmezbálszerű a város.
„Ha már arra mész, nézd meg a két Caravaggiót a Piazza del Popolón”, súgja Sulyok, amikor elkottyantom, hogy a Spagnához megyek. Hogy ezek ketten, Gróf és Sulyok, hogy tudnak törődni a szabadidőmmel!
„Na ne. Engem ma múzeumba nem viszel be. Az kizárt.”
„Ez más, nem múzeum. Templom a sarokban. Annak se túl nagy.”
„Legyen. Hogy hívják?”
„Santa Maria del Popolo. Megjegyezted? Ismételd el.”
„Hagyjál már, Matyi.”
„Jó, jó. Nyugalom, ki fogod bírni. Bemész, utolsó kápolna balra, oszt’ ott van. Alkalmazott művészet.”
Megvan. Homályos zug, jó hátul. Azt nem mondta Sulyok, hogy egy ötvencentest is be kell dobni a kivilágításhoz, vagy egy egész eurót, akkor tovább tart. Kettessel kezdem, hogy ne aprózzam el.
Egy, Pál hanyatt zuhan a saját lova alá. Kettő, Pétert koszos lábú gazfickók keresztre feszítik, egyikük irdatlan valaga otrombán mered elő. Sulyoknak igaza volt. Nincs mindig igaza. De ez a két kép bivalyerős. Újabb eurót be. Mióta mehet így? Mármint a bedobálós megnézés. És vajon századokon át hogyan ment villany nélkül? Fáklyával nem az igazi, plusz állandó tűzveszély. És ha a festő is a helyszínen dolgozott, hogyan oldotta meg az optimális fényviszonyokat? Tükrökkel trükközött? Jó, ez vászon, nem föltétlenül a helyszínen pingálta tele. Mert annyit rögtön látni, hogy ennek az embernek — túl a sokat sulykolt árnyékain és fényein — hihetetlen érzéke van ahhoz, hogy maradéktalanul kitöltse a rendelkezésére álló teret. Mintha benne állna a szerződésében, hogy minden négyzetcentimétert ki kell használnia, de nem ám blöffölve-lazulva, hanem komponálva. Pál esetében a ló lába és fara, illetve feje jelöli ki a jobb és bal szélt, háta a felső peremet, a transzban lévő, fiatal Pál elnyúló teste az alsót. A kereten belül pedig minden mozgásban. Még egy euró bepottyan. Az a segg pedig, a Pétert megfeszítő gazember segge, tőkesúly a kompozícióban. Elnézegetném őket órákig, bár a férfiseggekhez aztán semmi közöm. Kábán támolygok vissza a természetes fénybe.
Úgysem tudnék aludni, inkább ődöngök tovább a városban. Az aluljáróban egy nagy hajú, göndör fiú ősrégi Pink Floydot játszik, meg nem mondom, pontosan mit, gitártémát valami teátrális, nagyívű dalból, ami nem az én világom, vastag por ül rajta. Annyira váratlan, hogy mégis elönt a hallatára a mosoly. Látok egy borús képű segway-kölcsönző fiút a Villa Borghese parkjában. Mi nem szeretnék lenni? Hát leginkább egy borús képű segway-kölcsönző fiú a Villa Borghese parkjában, állapítom meg.
Úristen, itt papagájok röpködnek, szabadon, teljesen szabadon a Porta Pinciana mögött.
Via Veneto. Lassan haladok, mert ennek az utcának minden méterét lassú kortyonként élvezem. (Ilyen otthon az Andrássy, a barcelonai Ramblák, a Dizengoff Tel-Avivban vagy Lisszabonban az Avenida da Liberdade.) Ahogy a parktól ereszkedik lefelé a Via Veneto barátságos kígyója, a platánsorokkal szegélyezett bulvár, egyszer csak feltűnik a Café de Paris. Látom, ennek vége, kész, passz. A múltkor, apámékkal, a még egészséges apámmal, nagyon is megvolt. Becsődölt, hölgyeim és uraim. Ez már csak a Café de Paris roncsa, egy döglött őslény. Szóval a terasz, a nem akármilyen terasz, az emblematikus négyzetméterek, ahonnan Mastroianni sasolta Anita Ekberg társaságában a hajdani, pezsgő forgalmat, zsűrizve az életet és egymást: zárva. De nem csak lelakatolva, hanem megbukva. Lőttek a zsűrizésnek. Bent lomok. Hát ezek is meg bírnak bukni. Az üvegvitrinben kihelyezett fotókon Belmondo, Stallone, sőt Monica Bellucci. De nagyjából úgy, mint egy balatoni bisztróban a hajdan odalátogató Charlie és Rózsi portréja, vagy egy tíz év előtti, borvörös kép a jelenlegi miniszterelnökről. Magas a bérleti díj? Nincs kereslet? Elmúlt ez az egész, másik trend tarol? Miközben a Harry’s Bar a sarkon vígan megél az átlaghoz képest háromszoros áraival.
Nagy derékszöget leírva elindulok visszafelé. Szedve a lábamat már a hotel közelében, azon veszem észre magam, valami puhára léptem a Solferinón. Nem hiszem el, nem akarom elhinni, de patkány. Kifordult belei a kövezetre omlanak. Ott szaglik a leanderburjánzásban, a császári bazalton. Most röhögjek magamon? Ja. Muszáj sietnem. Elég elveszetten bámulom a cipőm talpát a hotel kapualjában. Onnan is szaladnom kell, hogy elérjem a buszunkat, azonnal indul.
Ahogy belépek az Argentina büféjébe, Brúnót hallom, ahogy kinyilatkoztat. Imolának mondja, de az én fülemben is megragad:
„A Learből inkább Edmund, mint Edgar. Engem Edmund vágna igazán pofán.” „Hogyhogy eddig kimaradt? Nem is értem”, hergeli Zsávoly.
Már megint kezdi a szerepálmait. Ó, Brúnó barátom! Szóval inkább a sötéten örvénylő, törvénytelen fiú, mint Gloster édes gyermeke. Ez egyébként ragyogó önismeretre vall.
Fölhúzom a sötét zsakettet a keményített, kerek gallérom fölé, Julcsi, az öltöztetőnk ellenőriz, lekeféli a vállam, pedig esküszöm, porszemet se láttam rajta. Bajuszom is van, keskeny. Jó áll nekem vagy sem, ezen perceket képesek vitatkozni az idősebb kolléganőim.
„Utoljára Jávor Pálnak állt jól a bajusz”, mondja Julcsi.
Fölhúzott függöny várja a nézőket, a színpad előterében a kolozsvári Mátyás-szobor méretarányos másolata. A király az idős Hamlet másaként is értelmezhető, de amikor ő maga jön elő szellemként, már zsakettet visel. A színpad hátterében a főtéri, részben áttört falú palotasor látható, amely mögül hol tükrös bálterem, hol fürdőszoba, hol kápolna, hol a házsongárdi temető tárul elő, és igen gyakran megindul, vonulni kezd, egy-egy fordulat után más színészeket dob elő. Talán a történet kérlelhetetlen logikájú, megállíthatatlan mozgását jelképezi. Sulyok sok mindent jelképesen ábrázol, de a például a végső párbaj Laertessel tökéletesen természetes és illúziókeltő. Semmi stilizáció, vívóleckéket kellett vennünk hozzá Brúnóval. Bár vannak ellenérzéseim, el kell ismernem, hogy Brúnó nagyszerű Laertes. Egymást is elegánsan intézzük el. Közös szertartásunk lett az a párbaj, majdnem összebarátkoztunk közben. Vele egyébként nem vagyunk ölelkezős-puszilkodós viszonyban, pedig az színházban bevett szokás.
Már a délelőtti beállásnál olyan jó volt látni, hogy itt áll a mi híres kolozsvári díszletünk. Nem velük gyártattuk le, hanem egy az egyben elhoztuk, a színház kamionja hozta. Egy darab otthon. Ott, ahol a színpad résében megülő porszemet is ismerem, bármibe bele merek vágni. Itt azért az első érzésem a megilletődöttség. Szeretem Rómát, egyszerre tisztelem Sulyok művét és az ő színházukat, amelyik meghívott minket ide.
Sötét. Kezdünk. A szokásos operett-szignállal. A zene apránként lopakodik be az előadásba, zajok formájában. Persze, gondolhatnák néhányan: ezek olyan hangok, amelyeket csak Hamlet hall, a környezete nem. Ez a kérdés nyitva is marad. Aztán egyre nagyobb szerepet kap a dallam. Most érkezik először a szellem. Jövetelét minden alkalommal homályszerű, hullámzó elektronikus hangzás húzza alá, hátborzongatóan másvilági.
Már pedzegettem, de még nem mutattam: van az előadásban looper is. Akkor veszek föl vele, amikor Bernardóéknak Ady sorait mondom szellem-apám második jelenése után, azt a négyet, hogy
Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Csillag-szórók az éjszakák,
Szent-János-bogarak a kertben,
Emlékek elmult nyarakon…
Aztán ezt a négyet ismétlem sokszor. Emiatt a négy sor miatt van ebben a rendezésben nyár. Szénszálas mikrofonba beszélek. Ez meg az a békebeli műszer, amelyiknek kerek fémkarika van a feje körül. Még ott a fülemben Sulyok instrukciója: „Úgy mondod, hogy a hideg futkározzon a néző hátán.”
Szóval ott a pedál a mikrofon tövében. Az előadásban ez csak egy, sokak számára ismeretlen rendeltetésű, földön heverő doboz, egy digitális szerkentyű, két tucat kapcsolóval a tetején. Nekem a tárház, a merevlemez, a minden. Fölvesz, tárol, sokszoroz és azonnal visszajátszik bármit, több perces részeket is, nem is egyet, hanem többet, váltogatni lehet a rétegeidet. Az a kulcs, hogy az első loop hossza meghatározza, mennyit tudsz utána rávenni. Ha azt elrontod, végig el van cseszve minden. Mivel ez a töredék egy tucatszor vissza fog térni, nagyon ügyelnem kell. Ha csak egyszer hibásan mondom föl, az halálos ítélet számomra és mindenki más számára is: az ördögi szerkezet tucatszor fogja ismételni hibásan. Van tehát rajtam súly jócskán.
Minthogy Trianon koreográfiáját követi a rendezés, az én Hamletem ebben a produkcióban tudatosabb, rafináltabb, kevésbé ösztönlény, mint amit megszoktak. Erőteljes és sokarcú Gróf, Claudius szerepében. Sulyok vonzó, csúcsra jutott, virágkorát élő férfit kér tőle az elején, egy sármos bonvivánt. Aki lassan, nagyon lassan csúszik lefelé, a fehérgalléros bűnöktől a szakadékba, és Gróf minden tekintetben őrülten hiteles.
Ophelia, az erdélyi úrilány őrülési jelenete úgy van kitalálva, hogy a maga puritánságában is roppant hatásos legyen. Egyáltalán nem tesz úgy, mintha elborult volna az elméje: ő egyszerűen csak énekel púderes képpel, és nagyon szépen énekel (változó, hogy mit, ma ezt fogja: Tavaszi szél vizet áraszt), amúgy meg hétköznapi hangon válaszol hétköznapi kérdésekre hatalmas hülyeségeket, eszelős rendbontása ennyiben merül ki. Ha jó, Lívia egyik bravúrja. Engem is megrázott, amikor először láttam próbán. Apámékból is elismerő szavakat facsart ki (távolságtartóan szerették Líviát, amikor együtt jártunk, ebédre például sohasem hívták meg). Fáj ezt mondani, de ma nem sikerült neki. Másnak nem tűnt föl, de mi Tabánival sziszegtünk a takarásban, nem elég jó, nem elég jó. Ez már megvolt jobban. Ma elkapkodta. Tempó, tempó! Líviában sokkal több van.
Ma valahogy halkabban szólalok meg, mert a mai előadásnak a mi színházunknál négyszer nagyobb és valamivel csipkésebb Argentinában ilyen az atmoszférája. Bensőséges, de miért? Öt emelet, de valahogy keskeny a tér. Megérzem, hogy ilyen óriási hodályban is lehet intimebben — mondjuk úgy, ahogy Brúnó szokta mondani —, „frissen sülten” fogalmazni. Először fordul elő, hogy beszélő zombiként gondolok apám szellemére, és az őt alakító Baumann szemébe vigyorgok, ez nyilvánvalóan a Káli-medence ártó hatása.
Suttogva mondom azt, hogy „Az Élet él és élni akar”. Suttogva mondom, mégis a mikrofonba mondom. Folyamatosan arra emlékeztetem magam, mint Joe DiMaggio: minden nap lehet valaki a lelátón, aki most lát először játszani. És igen. Ma csakis idegenek látnak. Folytatom:
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Ma, inspirálva a közönségtől, kicsit nagyobb szünetet tartok két mondat között, mint ezen a ponton szoktam.
Oly szomorú embernek lenni…
Az Egérfogó-jelenet után annyira nyilvánvalóan nyúlkálok a dobozhoz, hogy ezzel de facto lebontom a köztem és a nézők közötti negyedik falat. Egyszerre vagyok kint és bent, egyszerre macska és egér. A nézők fokonként látják az átváltozást, vagyis nyomatékosan érezhető a színházban-lét. Közben három különböző helyre kell elmennem a díszletben, föl kell hajtanom egy konyakot, de ez a tevékenység már nem osztja meg a figyelmem. Igen, a második felvonásban végig a Nagy-Magyarország térkép az egyetlen díszlet.
Amikor a halálom után Csaba, a Fortinbrast alakító fiú elkezdi románul: Vrem să vedem ce-a fost (vagyis „Mit kell itt látni?”), a közönség zöme csak az egyenruha különbségét érzékeli, viszont hallom, hogy a római magyarok apró csoportja visít az első sorban. Horatio, az egyszerű származású, székely gárdatiszt szerepében Tabáni magyarul válaszol neki:
Attól függ, mit óhajt.
Őrjöngenek. Pesten a pfujolás, a jobb- és baloldali gyalázkodás, itt meg ez, a játékot imádják, de ha nem veszik a kezükbe a műsorfüzetet, fogalmuk sincs, mi ennek a rendezésnek a magja. Rendes libabőr az én hátamon is. Páran, úgy tűnik, tudják legalább Hamletet, és mintha tudnák Erdélyt is, legalábbis úgy tesznek. Ehhez a térkép nem volna elég.
Ismeretlen, öltönyös férfi integet nekem a büfébe vezető folyosón, „Hahó, Alex”, azt mondja. Imola súgja a fülembe, hogy ő a római magyar nagykövet. És már itt is áll előttem.
„Mondja, művész úr, ugye, jól hallom, hogy itt csak szilánkosan hangzik el a nagymonológ, Adyval keverve?”
„Jól.”
„De miért?”
„Hát, erről a rendezőt kéne megkérdeznie, excellenciás uram.”
„Na, hagyjon ezzel az excellenciással… Azt mondják, a rendező meglógott. Előlem?”
„Á, nem hiszem. Utálja a sajtót.”
„Mit gondol maga mint színész?”
„Jó, mondom, hogy mit gondolok én. Ady azt a világot búcsúztatja ebben a versben, amelyikbe született. A régi, jó, nagy, oszthatatlan, ócska, de imádott hazát.”
„Milyen érdekesen adagolja egymáshoz a kétféle szöveget, Alex — áradozik a követ. — Rég láttam ilyen értelmes formabontást, ilyen szerves eloldozódást a hagyománytól.”
„Köszönjük.”
„Nade hogy jött az ötlet, Alexkém?”
„Mármint a rendezőmnek hogy jött?”
„Aha.”
„Úgy tudom, Sulyok számára ez a pár sor volt a kulcs a monológban: »Vinnénk-e terhet / izzadva, nyögve egy életen át, / ha nem félnénk, hogy mi lesz azután, / az ismeretlen országban, ahonnan / máig nem tért meg utas.« Az ismeretlen ország ez esetben nem csupán a túlvilág, hanem egyben az a Román Királyság is, amelyik megeszi reggelire Hamlet hazáját. Azt, hogy »nem tért meg utas«: különösen dermesztően kell mondanom.”
„Nem úgy van az — ágál a követ. — Nem tér meg? Ugyan, hiszen a papa szelleme is hazalátogat időnként.”
„Én aztán tudom — kontrázok. — Mindenki tudja, hogy ez hülyeség. De ez Shakespeare következetlensége, nem a miénk. Ezért adtunk olyan értelmet neki, amilyet még senki más.”
Szardíniai fehérbor és piemonti vörös van büfében, ezek között ingázom.
„Nagy voltál, aranyom”, sorol be mellém a bárpultnál Zsávoly.
Na, őtőle aztán minden ízemben idegenkedem, de meg kell hagyni, Zsávoly remek Rosencrantz. Ezek a tenyérbemászó udvaroncok nagyon mennek neki. Nem lehet mindenki ennyire fedésben a karakterével: ő pont ilyen sunyi és hízelgő, csak a pillantása árulkodik egyébről. Zsávollyal annyira őszintétlenül őszinte a viszonyom, hogy néha magam is rácsodálkozom. Pedig folyton mosolygunk. Zsigerből mégis idegen. Negyvenöt éves, elvált, kopaszodik. Reménytelenül szerelmes Imolába. Dicsér, de tudom, hogy minden elismerő megjegyzése kamu. Véletlenül meglök a pult előtt, bocsánatot kér, de tudom, hogy közben jólesett neki. Mindez tömény udvariasságba csomagolva. Atyáskodó negédességgel mindenkit édesemnek vagy drágámnak szólít. Akárki akármit mond, ez az ember többnek indult, mint epizodistának, mégis különféle lelki betegeket papoltak rá, akiket meglehetős beleérzéssel sikerült megformálnia. Karakterszínész lett belőle, lásd Rosencrantz, Szerebrjakov, Hawthorne, és még sorolhatnám. Ez a méz-máz lehet a pajzsa a világ ellen. Ő kedves, ezt választotta.
Maradok a fehérnél. Majdnem egy palacknyi csúszik le fecsegés közben, amiből utólag semmire sem emlékszem, csak arra, hogy bravók és nice to meet youk ropogtak. „Excellent”, gratulál az olasz igazgató, talpig Zegnában és sima, nyájas képpel, mint egy köszönőember a Condottin. Már Pesten is látta, de szerinte most, nagyobb térben még nagyobbat szólt.
Létezik tehát az átfedés a színész és szerepe között, aztán létezik a homlokegyenest ellenkező helyzet is. Csuka például zseniális Polonius, főleg a Franciaországba induló Laertest búcsúztató jelenetben, amikor kezét a fejére téve megáldja fiát. Hihetnénk, ilyen egy állami főtanácsos. Jut eszembe, Kránitzot, egyetlen minisztériumi barátomat is jól el tudná játszani, sőt jobb, mint Kránitz, Kránitzabb a Kránitznál. Mégis: máig nem felejtette el azt a gyilkos mondatot, amit én is fejből megjegyeztem egy laikus kritikából: „Polonius szerepében Csuka Gábort láthatjuk, aki olyan remekül játssza a joviális és szervilis marhát, mintha ráöntötték volna a szerepet.” Pedig ő „az életben” egyáltalán nem ilyen. Meglátod festék nélkül az utcán, és nem ismered föl. Nem hiszem, hogy őrá öntötték a szervilis marhát, hogy joviális barom volna. Se nem lakáj, se nem barom, sokkal inkább pánikbeteg, ha már. De úgy tudja játszani a barom lakájokat, mint egy félisten.
„Szerinted is?”, fogadott tavaly a büfében, sírásra görbült szájjal, a bemutató után, újsággal a kezében. Hat után, amikor már a jelmezét viselte.
„Túl sokat olvasol újságot. Figyelj, ahogy szipogsz, a homlokodat törölgeted, a szívedet fájlalod, azt senki más nem csinálja utánad. Ez egy komplett eszköztár. Ahogy telíted a figurádat szorongással. Olyan nincs még egy. Nnna… Nyugodj meg. Éppen ez a te ügyességed. A joviális a trükköd. Neked sikered van, baszd meg, erre itt rinyálsz?”
És összenevetünk. Őt például meg tudom nyugtatni. Nekem különben is nagyon jó referenciám van róla, paradox módon a Káli holtakból is, amelyikben a falusi közterület-felügyelőt alakított.
Nem lehetek elég jó, ha ők nem tökéletesek.
„Én is estem már abba a csapdába, hogy összekevertek a karakteremmel, nem?”, próbálom kiugrasztani a nyulat a bokorból.
„Gondolom, Hamletet nem bánod.”
Itt van a csodás Imola, de ma félek tőle. „Hamlet, vesd le az éjfekete színt, / és nézz baráti szemmel Dániára”, biztat. Én meg „egyensúlyozva kéj és kín között”. Mára a kín jut. Úgy teszek, mintha mosdóba indulnék, és nem jövök vissza. A többiek elkezdik a koccintgatást biokóser grappával, ami elég veszélyes távlatokat sejtet hajnalra.
Kibújok a művészbejárón. Felszabadító érzés, hogy itt engem senki sem ismer. Beugrom valami gyorsat enni a sarki Rosso Pomodoróba.
Szűk utcákban cikáznak a Vespák. Jóléti lányok ülnek forrónadrágban a slim fit fiúkkal a bezárt ékszerboltok küszöbén. Ott csevegnek, lent, a koszban. Pedig a város semmivel sem tisztább, mint Pest. Korán fekszem, délelőtt indulunk haza.
Hajnalban átgurul a buszunk egy Calatrava-vasfonaton.
Brúnó azt dünnyögi: „Egész Rómát kiszervezték a bevándorlóknak.” Nem a tegnapi, tegnapelőtti jövevényeknek, akik évek óta föl-alá kóborolnak a városban, hanem a beilleszkedő második generációnak. Azoknak, akiknek a szülei voltak migránsok. Zömmel szín-olaszokká értek tehát, akkor is, ha ezt az olaszok nem így gondolják. A második generációsok viszont abszolút igen. Ők nem csupán portások, pincérek, takarítók és kidobóemberek a diszkóban, hanem gyakran értelmiségiek, akcentus nélkül. „És ötven év múlva ők lesznek az urak”, motyogja Brúnó a bajsza alatt.
De hát ő már csak ilyen faék egyszerűségű ember. A színészmonstrum civilben. Hát jó. Nem legyintek, nem dühöngök. Bár elszomorít. Egyedül áztam el, egyedül vagyok másnapos. Ennyi volt huszonnégy óra Róma. Kicsit kevés.
Megjelent a Műút 2017059-es számában