Ezen a késő tavaszi délutánon is, amikor az ösvényen elhal a gyorsfutár motorja, egyszer csak észreveszem, hogy ott mocorog Amnon a konyha előtt, ahová visszavonultam, hogy a kihűlt kályhára könyökölve érzelmi ügyeimet rendezzem.
— Kérlek, Uri, zavarlak? — szólal meg halkan az ajtóban.
— Ne haragudj — mondom.
— Nem haragszom — mondja félszegen, és egy tapodtat sem mozdul. — Nem utazol a városba?
— Nem utazom, Amnon.
Amíg gondterhelten töpreng valamin, fölteszek egy csupor kávét a petróleumfőzőre.
— Ma sem utazol? — néz rám a szemüvege fölött.
— Nem utazom — mondom. — Megvárod a kávét?
— Nem — mondja —, a kávé este nem egészséges. Azelőtt gyakrabban utaztál.
— Gyakrabban — mondom.
Amnon ebből meglepő következtetést von le:
— Mostanában ritkábban utazol.
— Ritkábban — mondom.
— Akkor hát itt maradsz a táborban.
— Itt maradok, Amnon.
— Helyes — mondja.
Ezzel sarkon fordul, és végre elvonul a konyha elől, megy-megy a roppanó salakon, karját lengetve, szabályos menetelő lépésekkel.
Kardos G. György: Avraham Bogatir hét napja / Hová tűntek a katonák? / A történet vége, Magvető, 1978, 473–474.