Nincs rosszabb a nemtudásnál. Hajnal öt óra van. Felébredek és hallgatom a mellettem alvók neszezését. Próbálok nem gondolni az időre, hogy nem sokára kelni kell, a percek ilyenkor máshogy viselkednek félálomban, néha felgyorsulnak, aztán lelassulva folynak szét a takarón. Tegnap fejeztem be egy könyvet és fejemben kavarognak a mondatai. A lelkiismeret szó szerint azt jelenti, a lélek ismerete, a lélek tudása. Tartalmilag a helyes és helytelen dolgok megkülönböztetésének megérzése, késztetés a helyes választására. Ha nem tudok, ha nem ismerek valamit, akkor eldönteni sem tudom, mi helyes, mi helytelen. Bűntudat sincs tudás nélkül. Ha nem mondod meg, mi a bűnöm, hogyan érezzek lelkiismeret-furdalást? Talán ezért boldogok a lelki szegények? A nemtudás szerinted boldoggá tud tenni?
Mindig tele voltam kétségekkel, riadok fel, pedig egy percre ismét elringatott a szoba álomittas párája, lelassítva az időt. Voltak döntéseim az életben, melyek egy része nagyon is komoly volt, hatásuk kihatott a jövőre. Az ember időben létező, saját teremtésünk, létezésünk időhöz kötött, attól el nem választható. Világképünk, hitünk, ismeretünk, tudásunk időkoordináták között zajlik. Nem úgy, mint maga a teremtés. Nem úgy, mint isten.
Gyerekként sokat foglalkoztattak teológiai kérdések, az egyik leginkább töprengésre késztető téma a megváltás időbeli furcsasága volt. Nem fért a fejembe, hogy egy több ezer éve halott ember hogyan képes az én piszlicsáré életembe beleavatkozni, megbocsátani és felemelni. De még ha képes is arra, hogy velem foglalkozzon, mi van azzal a több milliónyi emberrel, akik Jézus előtt éltek. Azoknak nyista? Rosszkor voltak rossz helyen? Hiszen Krisztus létezéséről még csak nem is hallottak.
A régi lelkészünk, Péter bá korántsem vette félvállról a problémámat. Már nyugdíjas volt, mikor egyszer meglátogattam és kamaszos vitatkozó hangon nekiszegeztem a kérdést. Maga elé húzott egy papírt, rajzolt rá egy kört, aztán a közepébe szúrta a tollat. Ez Jézus, közölte, az ő megváltása szétsugárzik az időben, éppúgy érvényes a múltra, mint a jövőre, a már rég meghalt emberekre, mint a még meg nem születettekre. Csak mi, mindent az időben elhelyező emberek gondoljuk azt, hogy az örökkévalóság nem vonatkozhat hátrafelé, csak előre.
Logikus magyarázat volt, egy ideig elégedett is voltam vele, kábé mostanáig. Nézem a redőnyök között lassan beóvakodó fényt, gyomrom éppoly üres, mint az agyam. Mára magyarázatok nélkül maradtam. Tudás nélkül. Megbánás nélkül. Nincs bennem semmi, csak a múló percek kopogása és a megválaszolatlan kérdések. A nemtudás a legbensőségesebb dolog. Péter bá egyetlen dolgot felejtett el megemlíteni, hogy istennel ellentétben mi sajnos az időben létezünk. És hiába a kör meg az örökkévalóság, nekünk először meg kell halnunk, mielőtt bocsánatot nyerünk a bűneinkért. És amilyen szarul van megkomponálva az ember, ez azt is jelenti, hogy soha nem fog tudomást szerezni arról, hogy végül is majd háromszáz, ötszáz, negyedcsilliárd év múlva egyszer valaki valahol feloldozza. Nem oltári nagy szemétség ez, kérdezem magamban, hiszen a nemtudás nyitva hagy minden lehetőséget, majd lenyomom a vekkert egy perccel azelőtt, hogy csörögni kezdene.
A kurzivált részek idézetek Ruth Ozeki Az idő partjain
(Dudik Annamária Éva fordítása, Tea Kiadó, 2014) című regényéből