Aki világra szültél
szoborrá merevültél
zúzos virággá hültél
föld alá lemerültél
Két kezed összetetted
deszkák közé szögeztek
az Úrjézus kiálta
híván menny kapujába
Te lánynevedet ösveny
porába írta Isten
kicsit megállt fölötte
s lábával eltörölte
Agyagos gödröd nyitva
csöndjét ott rád borítja
elérni azt a csöndet
Szent Mihály lova röptet
Aki világra hoztál
fiadnak sose mondtál
hozzám egy pisszt se szóltál
magadhoz nem karoltál
A szemeid a voltak
rólam elvándoroltak
sírásod kútján földdel
kevert rézfillér zöldel
A körmök ezüst holdja
hova lett szád pirossa
kondor koronád bolyha
homlokod fényes boltja
Te gyöngyed nem lehettem
keserű átkod lettem
inkább voltál te árva
én kövek zuhogása
Méhed gyümölcse voltam
szíved két lábbal rugtam
testedből lettem tested
ágadból a kereszted
Elröppentem szívedről
sólyom lássalak fentről
hal úsztam élni vágyva
a véred áramában
Nem voltam reménységed
jöttem sikongva félted
töviskoszorú-éked
kifröccsentettem véred
Jövőd csillogó partját
süldőkorod nyugalmát
rontottam össze kölyked
taposván termőfölded
Nem voltam semmi másra
csak voltam kínzatásra
kés voltam vas-szorító
kínokkal elborító
Aki eleven voltál
két térdre leborultál
mindened nekem adtad
de magad földnek adtad
Aki eleven élő
voltál virágot lépő
anyámból mivé lettél
csontvázzá fehéredtél
Elhagytál napot holdat
tücsköd csak siratozhat
hull üszög feketéje
gyökerek sárga vére
A föld magába szippant
aztán kettőbe roppant
szétmorzsol száz alakra
fehérlő csontsalakra
Nem volt emléked bennem
csak a neved nevemben
azt hittem sose jössz föl
nem támadsz föl a földből
Nem láttam soha fekted
fölötted a kereszted
s halántékomhoz vágod
a második halálod
Mert nem hagytak feküdni
szoborrá merevülni
zúzos virággá hülni
örökre lemerülni
Sírodból kitakartak
ha csontjaid maradtak
széthányták vaslapáttal
födvén fekete sárral
Futhat a szél fölötted
társa vagy új göröngynek
tél nyár jön hó eső jön
lábnyom leszel a földön
Csontvázból lettél földdé
fekhetsz anyám örökké
méhed a hajdan áldott
többé nem hajt virágot
Nem lesz többé neved se
emléked se jeled se
kevesebb vagy mi voltál
egyetlen marék csontnál
Voltod csak bent nem omlik
elébem föltoronylik
az idő fala védi
minden nap számonkéri
Kormos István: Egy kihantolt sírra
K. I. művei, Osiris–Századvég, 1995, 45–48.