8 évesen szoktam rá a körömrágásra, mert az óvónénik sosem engedték, hogy játszhassak a G. I. Joe-figurával, és ez volt a legjobb módja annak, hogy levezessem a feszültséget. Na jó, a helyzet talán bonyolultabb ennél, de mindig nehezemre esett visszafejteni a gyermekkori traumákat. Ennek az egyik oka a rossz memóriám, a másik pedig az, hogy úgy érzem, hiába találok rá valaminek a gyökerére, szilárd meggyőződésem, hogy annak is kell lennie egy gyökerének, aminek szintén van valahol egy gyökere, és így tovább. Ezért előfordul, hogy egyszerűen csak megállok a felszínnél.
Arra viszont tisztán emlékszem, amikor egy este anya hazaállított egy furcsa, színtelen körömlakkal, aminek olyan keserű íze volt, hogy azt hittem, jó pár évre leszoktat majd a rossz szokásról. De a kényszer erősebb volt. Mármint a külső kényszerek összessége, hogy nem ehetek a sütiből ebéd előtt, nem izeghetek-mozoghatok a villamoson, és aztán persze a dolgok komolyodnak. Oda kell tenni magamat egy nívósabb iskoláért, aztán egy olyan munkahelyekért, ahol megbecsülik a 13 évnyi körömrágásomat. Első szerelem, dacolva azzal, hogy kit kéne és hogyan, aztán első szakítás, talán gyerek, még talánabb nyugdíj, satöbbi. Vajon vannak más élőlények is, akik rákényszerülnek a saját szabályrendszereik miatt arra, hogy kényszeres dolgokat csináljanak? Ennek majd mindenképpen utána kell olvasnom az interneten, ha hazaértem. De addig is ülök itt, a pesterzsébeti buszon, becsukom a szemem, és hallgatom, ahogy akár egy össze-vissza járó metronóm, próbálja megadni a taktusát a világ folyásának ez a szűnni nem akaró kattogás.
Becsukom a szememet és hallgatom.
Albert Einstein a relativitáselméleten töpreng, közben rágja a körmét. Friedrich Nietzsche az örök visszatérésen mereng, közben rágja a körmét. Johann Wolfgang von Goethe megírja a Faustot, közben rágja a körmét. Michelangelo di Lodovico Buonarroti Simoni megfesti a Sixtus-kápolna mennyzetfreskóját, közben rágja a körmét. Isten megteremti a világot, közben rágja a körmét, aztán megunja és elmegy aludni.