az egész éjszaka tartó El Pasó-i homokvihar után
lekászálódtam végre a parki padról
és átsétáltam a könyvtárba.
meglehetősen kellemesen éreztem magam, bár csak
két dollárom volt.
egyedül voltam a földön,
lefogytam vagy 20 kilót,
mégis szinte jól esett
fellapozni a Kenyon folyóiratot
1940-ben,
és csodálni, hogy milyen gyönyörűen
használják a professzorok a nyelvet,
hogy kihívják egymást, hogy kiderüljön,
ki miként értelmezi az irodalmat,
már-már méltányoltam humorukat
és szarkazmusukat, de végül mégsem:
egymás elleni féltékenységük túl taszító
és izzó; ugyanakkor irigyeltem kényelmes és
biztonságos életüket, amit a nyelv és az irodalom
kialakított nekik: a biztonságos, puha,
intézményesített helyet.
tudtam, hogy soha nem lennék képes így
írni vagy élni, mégis abban a pillanatban
majdnem egy akartam lenni
közülük.
visszatettem a folyóiratot és kimentem,
néztem délre, északra, keletre, nyugatra.
egyik irány sem volt megfelelő.
elindultam.
azt éreztem, hogy ha a nyelvet a megfelelő módon
használjuk,
akkor az lehet sziporkázó és gyönyörű,
de azt is éreztem, hogy vannak ennél fontosabb
dolgok, melyeket
meg kellene
tanulnom
előbb.
Gyukics Gábor fordítása