végigment a palota teremsorán, kétszárnyú felnyíló-csukódó ajtók —
minden ajtónál naphosszat-éjhosszat ott állt a soros ajtónálló
ajtók hosszú sora ajtónállók hosszú sora nélkül? eszébe se jutott, hogy elképzelni sem tudja
ügyet sem vetett rájuk, keresztülnézett rajtuk: azt sem látta, hogy ott vannak. Az ajtónálló az ajtó tartozéka; mint a kilincs vagy a pánt
végigment a palota teremsorán, ajtók előtte-mögötte: nyíltak-csukódtak —
ajtók előtte, ajtók mögötte: nyílnak-csukódnak
egyszer egy olyan ajtóhoz ért, amely valósággal bedörrent mögötte. Újabb szobasor nyílt nyílegyenesen, ajtók újabb hosszú sora — de az ajtó ajtónállója sehol
felfedezte az ajtónálló hiányát (de ebből még az ajtónálló önálló létére nem következtetett). Ügyetlen kézzel, babra mozdulattal — mint aki nem ismeri az efféle „frányamasinát” — elkezdte rángatni a kilincset. Hála a véletlenszerűség ügyetlenségének, eltalálta a mozdulatot: lenyomta, elfordította. A kilincs engedett, az ajtó engedelmeskedett
megtanult ajtót nyitni
ám az ajtó ajtónálló nélküli ajtó volt és nem csukódott be. Kénytelen volt behúzni maga után. Tucatszor kellett megismételnie a műveletet: ajtó ajtó után — szoba szoba után következett. Akkor döbbent rá
végignézett magán. Az aranybrokát térdnadrág helyett szürke pantalló. Az arany udvari topán helyett barna bakancs-cipő. A csipkefodros fehér zsabó helyett kitágult nyakú szürke pulóver. Az ajtónállók, a jól olajozott ajtónállók helyett nehezen nyikorgó, dísztelen ajtószárnyak; de ez a szobasor már nem a palota teremsora volt
először villant át agyán a gondolat: megváltozott az élete
önmagába nézett: leste a lélek feneketlen mélységeit, de csak aranycirádás arany kilincsek borította barlangi bugyrok hosszú sorát láthatta
— kimenős, vasárnapoló ajtónálló volt
Határ Győző: A változás kora
H. Gy.: Halálfej, Aurora, 1991, 121–122.