Beletörődve kortyolgattuk a sörünket, és igyekeztünk érdeklődő arcot vágni. Lóri látszólag a pultot törölgette, de valójában figyelt. Főleg arra, mikor fogy el a szónok itala, és zökkenőmentesen cserélte az üreset telire. A Doki pedig szőtte gondolatai fonalát.
— Minden tettünk ott van egymás mellett az időben. Mint egy végtelenül nagy szekrény polcain szorosan egymás mellett minden egyes percünk. Mindenkinek minden egyes perce, aki valaha élt a földön. És minden perc több példányban is, hiszen ha ketten-hárman beszéltek, az mindegyiknek a kartotékjában szerepel. Mint valami monumentális állambiztonsági adattár. Csak itt nincsenek megfigyelők meg besúgók, itt mindenki csupán célszemély. Az idő efféle természetét illetően talán tanult kollégám is meg tud erősíteni — fordult a Doki a Lóri felé, aki bólogatott, közben meg somolygott a bajsza alatt, így nem tudtuk eldönteni, hogy helyesel, vagy ellenez.
— Kettő iskola van itten — folytatta a Doki, miután jót húzott a söréből. — Az egyik, bizonyos Nietzsche kollégám szerint úgy néz ki, hogy ezek a pillanatok újra és újra megtörténnek, és meg is történtek már nemegyszer. Mindig ugyanaz és mindig ugyanúgy, az idő pedig körbejár, kezdet és vég nélkül. A másik felfogás szerint mindez nem ismétlődik, csak úgy: van. A pokol pediglen nem egyéb, mint mindaz, amit valaha elkövettünk. És nem egyéb a mennyország sem. Mert egyik sem más, mint az, hogy egy örökkévalóságon át nézzük, mit csináltunk az életünkben. Végignézzük újra és újra, mint egy filmet. Nem ússzuk meg annyival, hogy lepereg, mikor fejbebasznak. Nézzük, és ezúttal meg is értjük, mit követtünk el. És attól függően lesz ez pokol vagy mennyország, hogy mennyire kellemes vagy éppen elviselhetetlen ez a látvány. Kinek-kinek cselekedetei szerint jár az igazság — fejezte be a Doki, és diadalittasan körülnézett.
De abban a pillanatban a sarokban felcsendült, hogy aszongya: „Ha győz majd az igazság / narancsliget lesz Magyarország / Ha győz majd az igazság / narancsliget lesz Magyarország” — elcsuklott a hang, a tulajdonosa megszívta az orrát, majd hozzátette: „egy hang a múltból”.
A Doki szeme alatt megrándult egy izom. Ismerte Egy hang a múltból szokását, de ezúttal valahogy nem számolt vele, sőt észre sem vette, hogy ott kucorog a homályos ficakban, ahogy mi sem. Amúgy sosem zavart sok vizet, csöndesen, félrehúzódva üldögélt egyedül, sohasem szólalt meg, csak amikor kikérte a piát. A második feles után minden előzmény nélkül énekelt egy-két értelmetlen sort valami tök ismeretlen dalból, aztán megint csak ült maga elé meredve, aztán megint kért egy felest, megitta, újra belekezdett egy dalba, majd abbahagyta, és hozzátette: egy hang a múltból. Így is hívtuk, afféle indián néven. Külsejével, öltözködésével nem foglalkoznék — ő sem tette.
— Kinek van ennyi ideje? — szólt most a Brazil, aki, úgy látszik, mégis figyelt, és szeretett volna belekötni a Dokiba. Aki viszont megörült, hogy abbahagyhatja a bosszankodást amiatt, hogy Egy hang a múltból elrontotta a dicsősége pillanatát.
— Úgy áll a dolog, hogy nem nekünk van időnk, hanem az időnek vagyunk mi a darabkái.
— Úgy értem, kinek van ennyi ideje, hogy a baromságaidat hallgassa?
— Úgy tűnt föl, ráérnek az urak — mondta a Doki kissé sértődötten.
— Úgy érti, hogy örökké itt ülünk ebben a kocsmában, mindig ugyanígy, ugyanezen a helyen, és ugyanazt a sört isszuk? — kérdezte a Rupi. — De hát ez rettenetes!
— Úgy bizony — bólogatott a Doki. — Ráadásul már nem is az első alkalommal.
— Na, ez nekem magas — mondta a Brazil. Tegnap kedd volt, nem? Holnap meg csütörtök, nem? De. Akkor meg mit locsog összevissza? Ne legyintgessen — emelte föl a hangját a Brazil, holott lehet, hogy a Doki csak a Lórinak intett, hogy kér még egyet —, hanem inkább mondja meg rendesen, ha valami baja van. Maga is itt van minden áldott nap, nem? Akkor meg mit a francot kötözködik vele — bökött a Rupi felé — meg velünk? — intett felém a fejével.
Az idő soha-soha meg nem áll / az órák róják szüntelen az útjukat / a pillanat elillan, s tovaszáll — egy hang a múltból.