A boldog emberek nem írnak
sem verset, sem zenét,
nem festenek és nem faragnak szobrot.
Már az első szeretkezéskor
tudják, hogy egyszer visszér lesz a lábukon
és fájdalom a szívükben,
és miközben az egyik végén égetik,
a másikon oltják.
És a sikereik mögött látják
az eljövendő kudarcokat,
és az ábrándok vonatán már a csalódások
állomásait számolgatják.
És tudják, hogy Isten csak egy mankó,
és hogy igazán nem bizonyíték semmire, a sírunk
is behorpad egyszer, és tehenek
legelésznek rajta, és egy kisfiú
azt fogja kiáltani, Né, apa, tehén,
de az a kisfiú sem lesz mindig gyermek.
A boldog emberek
mindent egyszerre látnak, ezért
ülnek a kocsmában naphosszat, és
sírnak, és nevetnek, és azt mondják
mindenkinek, aki még nem ismeri őket,
a legjobb meg se születni, s az ezután
következő legjobb: hamar meghalni.
És amikor hazamennek, az asszony
már elköltözött, de hát ők tisztában voltak
ezzel is. És a gyermeket
is magával vitte, pedig az volt az
egyetlen boldogságuk, olyan édesen
mondta, hogy né, apa, tehén.