„Azért előre mindenféle dibdáb,
Hancúzni a Parnasszuson mezítláb!”
(Arany: Vojtina levelei öccséhez)
1. Urbánus költő gondja
Takarítom a vén disznóólat,
könyökig vájkálok a vad mocsokban,
munkám a szemétnek s ganajnak roppant
istensége előtt vak hódolat.
Mögöttem kandi kanmalac röfög,
s míg távolítom ronda ürülékét,
görnyedt hátamra a tavaszi kék ég
áldóan oszt sugaras örömöt.
Hányom, kotrom a bűzhödt anyagot
s kérdem magamtól izzó munkalázban:
vajon most már elég népi vagyok?
Vagy már hiába, éltem elhibáztam?
S a népi költők juszt is csak azok,
kik Pesten költenek, a kávéházban —?
2. Népi költő búja
Üldögélek egy pesti kávéházban,
három hete nem láttam a Napot
s nem bolyongtam a zöldellő határban,
ha kell, ha nem, verset firkálgatok.
Már elolvastam kétszer Zarathúzdrát,
hatszor bejártam a Műcsarnokot,
otthonosak lettek a pesti utcák,
s vendégül látnak finnyás szalonok.
Bajszom megnyestem, körmeim ragyognak,
s télvíz idején — hej, szépasszonyok! —
lábszáram kurta alsóban vacog.
De a kiskésit! Ezeknek a rothadt,
asszimilált polgári ficsúroknak
hóttom napjáig bugris maradok!
Jékely Zoltán: Két szonett a magyar irodalom zivataros esztendeiből (1942)