Pierre Guyotat (1940) életművéből tudomásom szerint ezidáig egyetlen sor sem jelent meg magyar nyelven. Az internetes keresés alapján említése is csak egyetlen helyen fordul elő, Köpeczi Béla 1971-es kitekintőjében, az Irodalomelméleti viták Franciaországban című írásban olvashatunk a francia szerzőről. Köpeczi a Tel Quel irodalomfelfogása kapcsán jegyzi meg, hogy a folyóirat körül csoportosuló alkotóknál „az elméletieskedés veszélyes mozzanataira” lehetünk figyelmesek, illetve hogy a nyelvi kísérletezés a kérdéses íróknál gyakran hermetizmusba torkollik. Guyotat Éden, Éden, Éden című könyvének rövid ismertetése ugyanitt így hangzik: „nyomott gyarmati környezetben a szexuális aktusok rendkívül pontos, nyelvileg bravúros, de már olvashatatlan leírását nyújtja.” (Helikon 1971/2) Az Éden, Éden, Éden Guyotat második regénye, 1970-ben jelent meg, és valóban szüksége volt a Tel Quel folyóirat elméleti pártfogására, ugyanis a francia belügyminisztérium megtiltotta bárminemű reklámozását, terjesztését korlátozták, a szerzőt pedig perbe fogták. Guyotat ekkor már túl volt első regényén, az 1967-es Tombeau pour cinq cent mille soldats-on (Ötszázezer katona sírja). Az Éden, Éden, Éden végül egyszerre három előszóval jelent meg: Michel Leiris, Roland Barthes és Philippe Sollers vette védelmébe a könyvet.
Ennek a rendkívül szerteágazó és gazdag életműnek a bemutatására a jelen írás értelemszerűen nem vállalkozhat. De tekintve, hogy a 2016-os év jelentős eseményeket hozott a Guyotat-korpusz tekintetében, a kései pályaszakasz pillanatnyi összefoglalása talán mégis lehetséges. 2016 elején a Critique folyóirat tematikus számában illusztris szerzőgárda írt Guyotat műveiről, rendre egy-egy konkrét műre koncentrálva: Alain Badiou, Catherine Malabou, Pierre Brunel vagy éppen Tristan Garcia tanulmányai mellett egy eddig publikáltalan korai Guyotat-írás, az 1962-es La prison is olvasható itt. Majd az év végén két Guyotat-kötet is megjelent a Gallimard-nál. A Par la main dans les enfer egyrészről az éppen aktuális projekt második kötete, de egyfajta melléktermék, ha hihetünk a 2014-es első rész, a Joyeux animaux de la misère fülszövegének, mely szerint a publikált mű csupán egy készülő, terjedelmesebb másik, a Géhenne írását megszakító „kikapcsolódás-gyakorlat” [exercice de détente] eredménye. Ez a melléktermék a mostani folytatással már ezer oldalra rúg. Végül pedig megjelent a Donatien Grau-val közös beszélgetőkönyv, az Humains, par hasard. Ez utóbbi alapján kockáztatunk meg a továbbiakban néhány átfogó megállapítást Guyotat írásművészetével kapcsolatban.
A könyv tíz jól körülhatárolható tematikájú beszélgetést tartalmaz, és egyszerre igyekszik — csak a legfontosabb motívumokat említve — egy átfogó életrajzi kontextus felvázolására, az írói életmű főbb állomásainak számbavételére, a guyotat-i politikum, az írói praxis illetve teória minél kimerítőbb ismertetésére. Ha kapaszkodókat keresünk Guyotat életművének megközelítéséhez, mindenekelőtt az algériai háború tapasztalatával kell kezdeni. Guyotat-t 1960-ban kapja meg a behívót, majd 1962-ben letartóztatják dezertálásban való bűnrészesség miatt, illetve morális bomlasztásért. Három hónap magánzárka következik. A francia író számára az algériai háború egyértelműen olyan alaptapasztat, mint a korábbi generáció számára a második világháború. Guyotat életművének meghatározó díszlete a bomladozó gyarmati birodalom, melyet egyedül a szürreálisan népes bürokrata osztály, illetve az állandó katonai jelenlét tart egyben. A katonaállam, a homályos elvek szerint működő militáris diktatúra, a láthatatlan hatalmasságok által működtetett államgépezet elkorcsosult piramisa az Ötszázezer katona sírjától fogva egy sajátos, nagy lélegzetű prózavilág kelléke és dekorációja. A széthullóban lévő rendszer elnyújtott, permanens szükségállapotban éli túl önmagát, ahol Guyotat időtlen figurái bolyonganak, illetve adják át magukat az egyetlen megmaradt emberi kapcsolatnak, a megalázó és megalázott között létrejövő viszonynak, a bensőségesség guyotat-i lehetőségének.
Guyotat nyelve ezekben az első regényekben leginkább szikárnak mondható, egy különös pontosságeszmény által vezetve, központozást alig használva, megfigyelőként végzi el a borzalmak enumerációját. Mert miközben írásművészete egy roppant méreteket öltött absztrakciós projekt világos kivitelezése, magának a prózának a valósága folyamatosan vérben és spermában, illetve egyéb testnedvekben és ürülékben tocsog. Guyotat-val kapcsolatban a megkerülhetetlen a francia irodalom szubverzív hagyománya. De Sade, Bataille vagy Genet írásai éppúgy ide tartoznak, mint a talán legmeghatározóbb Artaud. Guyotat számára írás és szexualitás egyetlen roppant késztetés része, melyet lehetetlen szétszálazni. Az írás szexuális késztetés (131), miközben a szexualitás folyamatosan nyomokat és jeleket vés a testre. Ez a karteziánus szellemet deliráló hagyománytömbön belül is kivételesen radikális kiindulási pozíció a legexplicitebb módon talán az 1972-ben, az Artaud körül rendezett cerisy-i konferencián elhangzott Langage du corps (a Vivre kötetben olvasható) előadásában jelent meg. A Langage du corps arról szól, hogyan kapcsolódott össze Guyotat számára kezdetektől írás és szexualizáció. A kamaszkori szexuális önéletrajz vallomásnyelvébe ágyazva azt meséli el, hogy írás és maszturbáció a cselekvés szintjén is elválaszhatatlanok. A maszturbáció a test önreflexiója (138), ennek a sajátos munkamódszernek szenteli később az Arrière-fond című 2010-es önéletrajzi könyvét (vö.: „branlée-avec-texte”).
Szexus és textus kettőséhez Guyotat egy harmadik fogalmat rendel, a politikáét. Abból érdemes kiindulni, hogy a francia szerző folyamatosan absztrahál, figurái oly mértékben tipizált alakok, hogy jószerivel nélkülöznek minden egyéníthető vonást. Egyfajta különös lebegésben beszélnek a kollektívról, az emberi társadalom absztrakt huzalozásáról, osztályokról, elnyomottakról és kívülrekedtekről. Ilyen figura a kurva, a katona, a gyermek, és a legsajátabb guyotat-i hős, a nem-létező [le non-étant] is. Ezt az absztrakciós vágyat a szerző mindenekelőtt az infantilizmussal hozza összefüggésbe. Az archiválás naivitása (a mennyiség metafizikája) és a karakterteremtés megszállottsága (a karnevál metafizikája) itt egybeér a gyermekségnek egy nagyon szokatlan politikai vetületével. Guyotat az írói munkában mindenekelőtt olyan transzgresszív-felfüggesztő [transgression-suspension] aktust lát, ahol az emberiség saját fejlődésének egy megelőző állapotában van tartva (134). Ez az anti-evolucionista gondolkodásmód Guyotat egész életművét meghatározza: a biológiai, szociális, technikai regresszió egy olyan átfogó poétika magja, ahol az inferioritás evolucionista szempontja politikai programokat kereszteznek. De a technikai regresszió itt semmiképpen sem körvonalaz egyfajta romantikus ludizmuspoétikát, vagy technofób konzervativizmust. Guyotat számára infantilizmus és állatiasság, állatiság eredendően kapcsolódnak össze („sauvagerie quasiement infantile” — 160). A gyermek mint elő-ember, mint nem teljes értékű ember így kerül egymás mellé az állattal vagy a prozotoával (94; 163). Mindegyiknél arról van szó, hogy hogyan lehet lebontani, kikezdeni, provokálni az ember önmagáról alkotott képét, melyben Guyotat szerint vajmi kevés szerephez jut materiális meghatározottsága. A regresszióban tartott emberiség víziója a gyermekben teljesül be. Állat és gyermek egy előttes létezés szereplői. Ez annyiban tekinthető kritikai programnak, amennyiben szüntelenül akadályt állít bármiféle (pszichológiai, politikai) szubjektum rögzíthetősége elé: az olyan jelölők, mint az „ember” vagy az „én” itt sohasem esnek egybe a reflexió alanyával, az identitás csakis valamiféle bevégezhetetlen korrekció, egyeztetés nem szűnő munkájaként képzelhető el.
Deleuzé és Guattari fajról deliráló skizója igazi guyotat-i hős. Idézzük hosszabban, milyen is ez a skizó:
Azt hihetnénk, hogy szüntelen felbukkanó és alásüllyedő leendésekben, átmenetekben és intenzív vándorlásokban és széttérülésben minden egybemosódik, elkeveredik — országok, fajok, családok, szülői megnevezések, isteni megnevezések, történeti megnevezések, geográfiai megnevezések, még napi hírek is. (Úgy érzem, hogy) Istenné válok, nővé válok, Jeanne d’Arc voltam, most Heliogabalus vagyok, a Nagy Mongol, egy kínai, rézbőrű, Templomoslovag vagyok, az apám voltam, a saját fiam. […] Miféle rend ez? Először is a fajok sokasága, kultúrák és azok istenei oszlanak el a szervek nélküli testen. Még nem ismertük fel kellőképp, hogy a skizó mennyire tevőleges részese volt a történelemnek, hallicinálta és delirálta az egyetemes történelmet, szétszórta a fajokat. Minden delirum faji, de ez nem jelenti szükségképpen, hogy rasszista is. Nem arról van szó, hogy a szervek nélküli test fajokat és kultúrákat »reprezentál«. A teli-teljes test egyáltalán semmit sem reprezentál. Ellenkezőleg, a fajok és a kultúrák jelölnek ki régiókat ezen a testen, vagyis intenzitás-zónákat, potenciál-mezőket. Ezeken a mezőkön belül individualizációs és szexualizációs jelenségek mennek végbe. Egyik mezőből a másikba küszöbön át jutunk: szüntelenül vándorolunk, migrálunk, individuumot váltunk, akárcsak nemet, és továbbállni olyannyira egyszerű, mint megszületni vagy meghalni.
(L’Anti-Œdipe, 101)
A guyotat-i írás visszatérés az őskorba, a történelem elé, hogy szert tegyünk egy prehistorikus identitásra (214). Az író feladata ezeknek az előzetes, a jelen homogenizáló valóságához képest forradalmi, nem kizárólagos, alternatív identitások kialakítása, illetve elrendezése a műben. Az uniformitás ellenében (226) az írás differenciáló-megsokszorozó aktus (227).
Guyotat számára tehát a legfőbb kihívás, hogy elhagyjuk aktuális emberképünket (168). Írásművészete, ahogyan a könyv címe is sejteti, elsősorban antropológiai transzgresszió. Az író delíriumában előemberek, gyermekek, állatok, növények és ásványok kavarognak. Az önkívület pedig mindig politikai tett. Az írás a létrehozott és megtalált identitások egyidejű fenntartása. A modern francia irodalom egyik központi motívumának továbbgondolása ez. Az apokalipszis víziója a fennálló világ ócskasága felett érzett rezignációra adott válasz. A totális pusztulás végre pontot tesz valaminek a végére, melynek nem is lett volna szabad léteznie ilyen formában. „Szüntelenül kísért a Föld eltűnésének gondolata — nem az ökológiai pusztulásról beszélek […] hanem egy robbanásról: mindaz, amit megalkottunk, el fog tűnni. Az égitest, melyből az Univerzum középpontját hoztuk létre, előbb-utóbb, hirtelen vagy felgyorsítva, egy véletlen folytán végül porfelhő lesz, egy fosszília maradéka. […] Az emberiség el fog tűnni.” (128) A világ és az ember eltűnése mint elemi megkönnyebbülés, a vég lucidus várása fellélegzés, számos színrevitelt élt már meg Guyotat elődeinél. Ponge víziója a Louvre-ról, ahol az emberiség végnapjai után majmok ugrálnak, biztosan ilyen. Ott visszhangzik Foucault nevezetes észrevétlen pusztulás-jelenete is A szavak és a dolgok végéről, ahol az ember vége a fövenybe rajzolt vonások eltűnéséhez hasonlatos. De mindenekelőtt Baudelaire remekművéről kellene beszélni, a Le monde va finir… (1880) kezdetű versről, melyben ebben a formában talán először jelenik meg az apokalipszis, nem mint projekció, hanem mint az ember ideges sürgetettsége saját pusztulása előtt: „Vége lesz a világnak. Az egyetlen érv, mely fönnmaradása mellett szól, az, hogy létezik. Mily gyönge ez az érv mindazokhoz képest, melyek az ellenkezőjét hirdetik, és főként ehhez képest: ugyan mi teendője van még az ég alatt a világnak? Mert ha föltesszük is, hogy anyagilag tovább létezik, méltó volna ez a lét nevéhez és a történelmi szótárhoz?” (Rónay György fordítása)