De nagyon értem én Illyés Gyula egyik ifjúkori versnyitányát: „Mi oly szegények voltunk Cecén, hogy az már szinte tréfa volt!” Le merem írni, hogy senki jobban nem értheti. Ha nem így lenne, már évekkel ezelőtt belefogok önéletrajzom megírásába, de annyi éhezés, fagyoskodás, ágyrajárás, toloncház… félek: már tréfának hat, már nevetséges. No meg hencegésnek is vélhetik, s ez éppúgy taszít, mintha valaki a gazdagságával hivalkodik. Most sem a magam hajdani sorsát mutogatni írom e sorokat, hanem szeretném szemük elé idézni azt a percet, melynél drámaibbat nem ismerek. S ezt csak úgy tehetem, ha húszéves magamról is szólok.
Egy éve éltem már Budapesten, ahová költőnek jöttem Szatmárról, mert egy folyóirat, melyet szerkesztőként más jegyzett, de valójában a még bécsi emigrációban élő Kassák szerkesztett, közölte egyik versemet. Honoráriumot persze nem kaptam, s a következő megjelenésre addig kellett várnom, míg a hazatérő Kassák megindította a Dokumentum című folyóiratot. Hol alkalmi munkából, hol minden munka nélkül éltem. Egyszer aztán hosszú időre, két-három hónapra is biztosított „álláshoz” jutottam: dodzsem-kocsi tologató lettem az Angol Parkban. Napi három pengő volt a fizetésem, az ágyrajárás akkori hetibére. De hát várni kellett szombatig az első fizetésre, így aztán éjfélkor, a munka befejezése után jól jött, hogy a kapun kilépve máris a Ligetben vagyok, máris aludni bújhatok az első bokorba.
Arra ébredtem, hogy szúnyogok eszik az arcomat, s hogy már világos van. Délben se ébredtem volna sokkal pihentebben ezen a szálláson, hát elhittem, hogy már reggel van, s kibújtam a bokorból. Épp egy rendőrjárőr hálójába. A bokorban és padokon alvó embereket szedték össze, köztük egy negyven év körüli, vörös bajuszú férfit, olyant, akiről azt mondták és írták akkoriban, hogy „munkás külsejű”. S akinek karjába egy riadt asszony kapaszkodott. S amíg tereltek minket a közeli őrszobára, a rendőröknek csak őhozzájuk volt szavuk. De milyen szavuk! Milyen röhögő, trágár célzások arra, hogy egyazon padon találták őket. A férfi egyre feketébb arccal hallgatta az ocsmánykodást, az ajka se látszott már, úgy összecsukta a visszafojtott düh, ami egyszerre csak lobbot vetett, s én sohasem érzett borzongással már úgy láttam: vörös bajuszától lángra kapnak a fák, kigyullad körülöttünk a Liget, mikor a rendőrök trágár szavával, de úgy, hogy az ő szájából az shakespeare-esen fenséges, beleordítja az őrmester arcába: — Ott izélem meg a feleségem, ahol tudom! Adjatok lakást, gazemberek!
Zelk Zoltán: Városliget, 1926 nyara
Z. Z.: Egyszervolt ember, Szépirodalmi, 1985, 14–15.