Úgy tűnt, a szobában másképp telt az idő, mint a folyosón. Mire visszaértem, mindenki aludt. A székek mellett két kupac makukahéj magasodott remigyanús mozdulatlanságban. Az asztalon összekeveredve hevertek a sakkbábuk. Fekete parasztok a fehér királynőn. Gyűrött sörösdobozok mindenfelé, állott kocsmaszag, idegtépő belezős metál, békésen hortyogó abajdócok. Maldi még álmában is markolta féltabletnyi telóját. Ránézésre édesnek tűnő nyál csordult szája sarkán. A sosemvolt gyerekkor délutáni szendergéseinek valósnak tűnő emléke. Azt hittem, a randioldal valamelyik bögyös macájának látványa csorgatott mézes álmot szempilláira. Hiába, sztereotípiák rabja a magamfajta megrögzötten teremtett létező. Spielberg Párbajának az a részlete ment a képernyőn, mikor a plymouth-os fazon a kajáldában beleköt a sok westerncsizmás, farmergatyós sofőr egyikébe. Legalább huszonegyszer láttam, betéve tudtam a jelenet dialógját magyarul és angolul, de Maldi egy harmadik nyelven nyomatta. Kitört a bunyó, mire rájöttem. Azannya, Maldi tótul tolatja. Fokozhatatlannak tűnő ámulatom akkor kapcsolt turbóra, mikor a telón megláttam, mennyi az idő. Hajnali fél négy volt. Miféle terek és idők között bukdácsolok vaksin fénylő tömegemmel?, gondolhattam volna, ha be nem üt azonnal az alvás leghatékonyabb ellenszere, az alváskényszer-pánik. Ahogy voltam, besurrantam pokrócom alá, egyik kezem a füldugókat tologatta különböző füleimbe, míg a másik műtéteknél használatos altatókat gyömöszkölt szájnyílásomba. Mintha lábat törölne, olyan gyakorlottsággal, két ujjal irányba igazította, eggyel határozottan betolta, újra kettővel szelíden összezárta az ajkakat. S miközben magamban a legbódítóbbnak gondolt nevet zsolozsmantráztam, MAZOWIECKIMAZOWIECKIMAZOWIECKI, ezt ismételte. Ismételte, talán még a sokára, de hirtelen rám törő álomban is, melyben pánszláv sakksereg világos gyalogjaként araszoltam a szörnyű győzelem, az ellenfél alapsora felé. Egy ismerős hang, talán Woodooé ordított a hátam mögül. Vigyázz, a sötét királynő!!! Egy pillanatra mintha nehéz ruhák suhogását hallottam volna, hirtelen éles fájdalom markolta szívem, egy fekete mezőre rogytam, mely egyre nőtt és terjeszkedett körülöttem, míg azt nem éreztem, egy hatalmas, de behatárolható sötét tér sarkában fekszem, minden erőmmel próbálok, de képtelen vagyok mozdulni. A sötétség mélyéről jajgatás- és hörgésáradat hömpölyög felém, melyből élesen kiválik egy haldokló kamionszörny állati bőgése.
Brady állt az ágyam mellett, ő üvöltött. Nem hallod, húsz perc múlva a csarnokban kell lennünk! Lassan nyíló szemem öt, talpig egyenmelegítőbe öltözött fickót látott szemrehányón magasodni a szoba különböző pontjain. Vállukon egyforma sporttáska, arcukon magabiztos mosoly. Mikor végre felfogtam, mit látok, annyit tudtam kérdezni, Nektek honnan van egyforma szerkótok?. Maldi a telójára pillantott. Na, pont erre nincs időnk. Rakj rendet, aztán sétálj utánunk, az első meccsen úgyse kezdesz. És ők így el.
Lekászálódtam az ágyról, magamra ráncigáltam a gönceimet, s mint akit hipnotizálnak, takarítani kezdtem. Seprűt, lapátot vagy felmosórongyot hiába kerestem, találtam viszont egy üres szemeteskukát. Az asztalról belesöpörtem mindent, aztán a földről kezdtem szedegetni a sörös dobozokat, majd a szotyihéjat szórtam rájuk marokszám. A végén már egyesével kapargattam fel a nyáltól a padlóhoz ragadt maradékot. Tele lett a kuka. Ekkor döbbentem rá, mit tettem. Rendet raktam utánuk. A heves öngyűlölet szinkronhangja duruzsolt a fülembe. Szórd szét, hajigáld az ágyukra mind! Ám ekkor észrevettem, hogy a radiátor alatt sötétlik valami. Álmom fekete királynője volt az. Megalázottságában is büszkén állta szerelmes tekintetem. Az enyém vagy, súgtam neki, s teniszpólóm szív fölötti zsebébe süllyesztettem. Fölkaptam télikabátom, hónom alá csaptam dorkóm, és rohantam a többiek után.
A második félidő vége felé értem a csarnokba. A táblára néztem, ellenfelünk vezetett 2:1-re. Brady csinált egy pazar cselt a felezővonalnál, rágyorsított. Két ember mozdult felé egyszerre, s ő, a Szinva-völgy Xavija, laza bokamozdulattal gyilkos pontosságú passzal ugratta ki a mögéjük mozduló Bonieket, aki bal külsővel elpörgette a labdát a kiinduló kapus mellett. Berohantam a pályára. A két Bét a földre tepertük. A hajukat cibáltuk, az arcukba ordítottunk. A földharcban a pólóm zsebéből a parkettára pottyant a királynő. A jelenet azonnal lefagyott. Fordítva nyaraló autószerelőkként feküdtünk egymáson hosszú másodpercekig. A bíró és az ellenfél játékosai rángattak fel a földről. Woodoo dühödten markolta a királynőt. Tudtam, mi következik. Ha felbaszta az agyát, ez a csigaszelídségű fickó folyton csúnyán beszélt és börtönpéldákkal operált. Mi a büdös lófasz ez? Meg akartál szívatni, bazmeg?, ordította, miközben középkezdéshez álltak fel a csapatok. Legalább két hét magánzárkát érdemelnél. Közben a sporika lefútta meccset, de a mieink úgy sétáltak el mellettem, mintha a Lúzer FC alázta volna porig őket. Egyedül Maldi szólt oda barátságosan. Mozogjál, mert a kövi meccsen kezdesz. Hosszú hatásvadász-szünet után nyerítve pontosított. A padon. Nem mentem utánuk az öltözőbe, ők meg nem jöttek ki, csak mikor már néhány perc volt a következő meccsig. Vidáman, felém sem nézve melegítettek.
Második ellenfelüket leiskolázták. Egy perccel a vége előtt, amikor már nem is gondoltam, „lengyel” barátom, Boniek megszánt. Odasétált hozzám, és pályára küldött. Menj előre, talán ott nem csinálsz galibát. És én mentem, rohantam, repültem. Bár ne tettem volna. Bradytől azonnal kaptam egy lasztit, amit bal belsővel csak be kellett volna passzolni az üres kapuba, de mivel én totál jobbos vagyok, ballal nem is próbálkoztam. Így egy röhejes lufi lett a helyzet vége.
Meccs után a többiek az esélyeket latolgatták. Engem kihagytak a beszélgetésből. Ha jól értettem, arról értekeztek, az uccsó meccsen elég egy iksz a továbbjutáshoz, csak kikapni nem szabad. Zoff szólt oda nekem végül. Valahogy megleszünk nélküled. Menj ki a büfébe, igyál valamit. Egy darabig ácsorogtam a pálya szélén, azt még láttam, ahogy Maldi felhőfejesével vezetést szereztünk. Aztán tényleg kiballagtam a büfébe, ahol azonnal megszólított egy hurkasapkás, hosszúkabátos fickó. Iszik valamit, fiatalember? Többhetes szakállbarlangja nyílásában fekete fogcsonkok meredeztek. A kabátja két szárnyát csomóra kötött adatkábel fogta össze. Mer’ én innék, csak ugye, pénzem, az nincsen. Rendeltem két felest és két sört. Az öreg a város régi futball-legendáiról motyogott megállás nélkül, és hihetetlen gyorsasággal termelte magába a feles-sör kombókat. Láncivónak tűnt. Az ötödik kör után megkérdeztem tőle, merre találom a slózit, mire ő lemondóan legyintett. Bonyolulult. Megmutatom, hogy csináld. Felhajtotta aktuális sörét, a poharat gyors mozdulattal a kabátja alá csúsztatta, majd rövid matatás után, mint haknibűvész a nyulat, a szemem elé emelte. S a pohár újra tele volt. Most pedig megyünk cigizni, mondta, a vendégem vagy. A kijelölt dohányzóhely melletti betonkorláton két egyforma söröspohár ácsorgott, melléjük helyezte a friss csapolást. Ragacsosan remegő ujjaival cigit sodort. Két slukkonként cseréltünk. A háromnegyedénél járhattunk, mikor hirtelen kivágódott a bejárati ajtón Woodo. A rohadt életbe, Brady megsérült, te meg itt hesszelsz. Máris megyek, szívtam egy uccsót a blázból. Baszhatod, vége van, kiestünk. Emberfórban kotortak nekünk kettőt, pedig még így is jobbak voltunk. Legszívesebben futkosóra küldenélek.
A srácok sokáig vacakoltak az öltözőben. A folyosón vártam őket. Mikor elhagytuk végre a csarnokot, rögtön észleltem, adatkábeles barátom stílust váltott; pattogatott kukoricák lebegtek egy sárgás lével félig telt, vastag falú popcornos zacsiban.
A szobánkba érve Woodo látványosan visszahelyezte sakk-készletébe a sötét királynőt, aztán a kukához battyogott, s színpadias mozdulattal szerteszórta tartalmát. Egyedül Maldoror segített összeszedni.
Autónk egy pláza parkolójában állt. Woodo és Boniek már beszállt, mikor pittyent egyet Maldi telója, aki ránézett a képernyőre, és felkiáltott. MOST MENT EL 2 MÉTERREL ÖN MELLETT TESANEEE! Nyomás, srácok, egy thai bombázót keresünk! A sérült Brady kivételével mind rohanni kezdtünk, kívül-belül átvizsgáltuk a plázát, még a női vécékbe is besasoltunk, de egyetlen thaigyanús csajjal sem találkoztunk. Háromnegyed órás sikertelen hajsza után csüggedten szálltunk be a verdába. A hazaúton mindenki csendes apátiába süllyedt. A fülemben halkan szólt a Bad Liquor Pond egyik albuma, de egyáltalán nem figyeltem a zenére, az álmomat próbáltam megfejteni. Woodo, gondolván, nem hallom, azt sziszegte a hátam mögött, Sunyi kis paraszt. Mit mondtál?, rántottam ki azonnal a fülhallgatókat a fülemből. Azt hitte, dühös vagyok, rátett hát még egy lapáttal. Sunyi, sittes kis parasztpunk vagy. Ebben az autóban mindenki így gondolja?, kérdeztem. Nem, válaszolta lassan Boniek, én nem így mondanám. Hogy is fogalmazzak? Szóval: nem vagy túl korrekt csávó. Kérdőn néztem rá. Tudnád ezt másképp mondani?, fúrta be magát a résbe Woodoo. Ja, ha nagyon muszáj, pontosíthatom. Nem gyalog, az biztos, mert ingyen viteti a seggét a semmiért. De parasztnak azért paraszt. Méghozzá bunkó paraszt.
Nekem ennyi elég is volt a megerősítéshez. Visszatoltam helyükre a fülhallgatóimat, fullon nyomattam a My Sleeping Karma Soma című lemezét, s míg az elkerülőn cikázó fénycsíkokat bámultam, éreztem, hogy — megmenteni vagy megölni — sötét királynőm már úton van felém.