A munkahelyemen elromlott a pénztárgép, első gondolatom, hogy túl későn vettem észre, vajon hány téves blokkot nyomtathattam ki így, csak feltűnik az egyik rendelésnél, nem lehet jó a végösszeg, nézem is a számsort, összeadom fejben, nyilvánvalóan nem stimmel, áthúzom, összeadom papíron, így kérem az összeget a vendégtől, a következőt kiszolgálva már eleve a számológépet használom, az is gyanús eredményt ad ki, újraszámolok papíron, nem stimmel. Az azért mégiscsak valószínűtlen, gondolom, hogy egyszerre romoljon el mindkét gép, de ha nem így van, akkor én felejtettem el összeadni, rémülök meg, egyszerű ellenőrzést végzek, ugyanazt ütöm be mindkettőbe, az eredmények ott azonosak, csak az én papíron végzett kalkulációm nem egyezik velük. Bepánikolok, elkezdem felmondani magamban az összeadási szabályokat, 1+1=2, 1+1+1=2+1=3 stb. Tudom, hogy ezekben nem tévedek, így csak arra gondolhatok, időközben megváltozott talán az algebra, de hogyan és miért, utána kell járjak sürgősen —
Otthon felforgatok mindent egy régi jegyzetfüzetért, melyben a számtalan használható vázlat, félkész mellett több befejezett, működő vers van, bár nem emlékszem, miért nem gépeltem be, miért nem küldtem el közlésre sehová ezeket eddig, miért tettem el valamelyik dobozba egyéb, főleg rajzokkal teli vázlatfüzetek közé (igaz, most épp ez nem is érdekel, meglehet, olyasmire gondolhattam, vagy talán épp az inverzére, ami szinte ugyanaz, ha a fent van lent, mint amikor krétával firkálok a járdára, amikor pontosan tudom, milyen rövid életű lesz a produktum). De nem találom, újra átkutatok mindent, az összes dobozból kiszórom a teljes tartalmát, mindkét szoba padlója fecnikkel teli, de amit keresek, sehol nincs, ki fogja végigélni — —
Felébredek, sajog a derekam, viszket a hátam, fingok egy píszít, vakaródzom, kinyomom végre a szinte csak alváshoz használt tévét, meglepő módon emlékszem az álmomra, és próbálom is azonnal eltávolítani magamtól, nem belepörögni téveszméibe, elkezdem sorra venni a Fibonacci-számokat, 0, 1, 1, 2, 3, 5, 8, 13, 21, 34, 55 stb., mire 1597-nél abbahagyom, belátom, csak egy régóta visszatérő álomban létezik az a füzet, konkrétan meg négy éve lényegében nem is írtam semmit, legfeljebb csak átdolgoztam, újrafogalmaztam, miközben hideg volt, mint egy fasírtban, csendje lélekharang-kondulása…, de itt inkább el is hallgatok, mint akiből ki akarják húzni a verset a sarki pokolban, mert csak őszülő szakállunk nő tovább csikorogva — — —