Tenger

Apámnak ötvenéves korában kezdtek fájni az ízületei. Pályaellenőr volt a vasútnál, Nyíregyháza és Téglás, vagy Téglás és Debrecen között járta a síneket laza csavarok, korhadás után kutatva. Napi húsz kilométert gyalogolt, míg porcai és ízületei sorban fel nem mondták a szolgálatot, mint egy agyonhasznált, régi gép alkatrészei. Kopás, érelmeszesedés, csontritkulás — a papíron halmozódó latin neveket az orvos is nehezen bírta észben tartani.

Apámnak ötvenéves korában kezdtek fájni az ízületei. Pályaellenőr volt a vasútnál, Nyíregyháza és Téglás, vagy Téglás és Debrecen között járta a síneket laza csavarok, korhadás után kutatva. Napi húsz kilométert gyalogolt, míg porcai és ízületei sorban fel nem mondták a szolgálatot, mint egy agyonhasznált, régi gép alkatrészei. Kopás, érelmeszesedés, csontritkulás — a papíron halmozódó latin neveket az orvos is nehezen bírta észben tartani.

Abban az évben nyaraltam először a tengernél. A sokadik koktélt rendeltem a napozóágyhoz, és nem bírtam másra gondolni, csak a szüleimre, akik egész életükben egyszer lépték át az országhatárt, mikor a gyapjúszövőgyár vállalati kirándulást szervezett a Szovjetunióba. Azóta legfeljebb a szomszéd kisváros fürdőjéig jutottak, nyaranta egyszer, meg ünnepnapokon egy nyíregyházi kisvendéglőbe, ahol apám megszokásból is mindig Arany Ászokot ivott. Nekem rég nem kellett már figyelnem az árakat az üzletekben, anyám még mindig papírfecnikkel járta a boltokat, hogy mi hol olcsóbb, s akár hetekig repedt cipőt hordott tél közepén, hogy kihúzza a januári leértékelésig. Pénzt sosem fogadtak el tőlem, legfeljebb karácsonyi, születésnapi ajándékokkal sikerült kicselezni őket. Porszívó, gáztűzhely, egy-egy jobb télikabát. Ott, az Égei-tenger partján döntöttem el, hogy legközelebb egy görög nyaralásra fizetem be őket.

Apámat közben rokkantnyugdíjba küldték. Hozzá volt szokva a munkához, hirtelen nem tudott mit kezdeni az idejével, szinte magába roskadt. A letargikus első hetek után kertészkedni kezdett, nemesítéssel kísérletezett, oltott, metszett. Amikor bírt, elbiciklizett a városi könyvtárba, nyűtte a botanikai szakkönyveket. De ez sem tartott sokáig, porcai olyan ütemben koptak, hogy hamarosan fájdalmassá vált neki a kétkilométeres kerékpározás is.

Kerestem Pesten egy jó nevű ortopédust. Ugyanazt állapította meg, amit a többi orvos, hogy ez reumathoid valami, a porckopás megállíthatatlan, de legalább nem írt fel annyi gyógyszert és alaposan elmagyarázta, hogyan lassítható a leépülés. Megfelelő táplálkozással és vízi sportokkal. Diétás tanácsokat adott, hogy kollagénben gazdag halat, a kalcium miatt sok tejtermékeket kell ennie, biztató történeteket mesélt, és fel is vidította apámat. Azt már csak nekem mondta el utólag, telefonon, hogy ennek mindenképp tolószék lesz a vége.

Apám eleinte ódzkodott a víztől, úszni sem tudott, de anyám ráparancsolt, hogy mennie kell. Mi lepődtünk meg a legjobban, mennyire élvezi az órákat: előbb vízi tornára, később úszásra is járni kezdett. A mellúszást egész gyorsan megtanulta, végül már a gyorsúszással is elboldogult. Anyám a műszakjától függően vitte és hozta a kis Suzukival, ő pedig mintha újjászületett volna. Fél éven belül heti három alkalommal járt úszni, kétszer gyógytornázott a trénerrel, akit Évikének hívott, és akire anyám lassan kezdett féltékeny lenni.

A vízi foglalkozások után néhány óráig remek volt a közérzete, aztán lassacskán romlani kezdett, ízületei megint bizseregtek, kiújult a fájdalma. Befészkelte magát a fotelbe, újságot olvasott vagy tévét nézett. Utazási és sportlapokra fizetett elő, vizes sportok közvetítéseit és óceánokról szóló természetfilmeket nézett.

Anyámmal sokat beszéltem telefonon, aggódva mesélte legújabb bolondériáit. Hogy szinte már csak halat hajlandó enni, amit azelőtt ki nem állhatott, anyám viszont továbbra sem bírta megenni, szendvicseken élt, amitől hízni kezdett. Azt is mondta, hogy apám ujjai között egyre magasabbra húzódik a bőr, mintha alulméretezett gumikesztyűt hordana. Ezen csak mosolyogtam magamban, pár nap múlva hazatérve viszont láttam, hogy igaza van, tényleg egy vékony, szinte alig észrevehető, keskeny bőrlebeny húzódott apám ujjai között. Ő meg sem ütközött ezen, csak minket fogott el tőle viszolygás. Anyám könyörgött, hogy mutassa meg egy orvosnak, vagy hadd vágja be legalább ő körömollóval, mert az emberek az utcán azt fogják hinni, hogy valami torzszülött. Apám egy vállrándítással elintézte, hogy talán tényleg az, torzszülött.

Aztán ott volt az a szag. Tenger-, uszoda- és halszag furcsa keveréke, mely azonnal megcsapott, amint betettem a lábam a házba. Bármennyit is mosakodott, hiába járt tiszta ruhákban, a szag megmaradt, bár őt ez sem zavarta. Csak a testét fájlalta, a kezeit, derekát és a lábát, miközben a világért sem mondott volna le vizes hóbortjairól. Nagyon kellett valami, hogy kimozdítsa őket az egyre elkeserítőbbé váló hétköznapokból. Kész tényként közöltem velük, hogy befizettem őket egy görög nyaralásra. Anyám szabadkozott, hogy fél a repüléstől, hogy nem beszélnek idegen nyelven, hogy mi lesz a kerttel, az állatokkal. Apám csak annyit kérdezett: milyen arrafelé a tenger?

Bíztunk benne, hogy a sós víz, meleg talán jó hatással lesznek rá, s tovább odázható az elkerülhetetlen a pillanat, amikor tolószékbe kerül. Mint egy kisgyerek, úgy élvezte a nyaralást, nem győzött lelkendezni anyám a telefonban, hogy szinte kicserélték, úgy úszik a nagy hullámok között, mint valami ebihal — emlékszem, némi tétovázás után ezt a szót használta: ebihal. Boldog és felszabadult volt a hangja, olyan, amilyennek évek óta nem hallottam. Készült róluk két-három fotó, a szomszéd apartmanban lakó magyar párt kérték meg, hogy fényképezzék le őket, majd egy netkávézóból elküldték a fotókat.

Ezek az utolsó képek apámról. Anyám idegösszeomlást kapott, egy hétig feküdt a szaloniki kórházban. Azonnal kiutaztam hozzá, de napokba telt, mire sikerült beszélnem vele. Sírva mesélte, apám hogy sétált be a viharos tengerbe, a hatalmas hullámok közé, ahol egyetlen ember sem fürdött már, hogy hiába könyörgött, ne menjen, ő csak mosolygott és lépegetett tovább, mint egy felhúzható, bicegő robot, majd nekivetette magát az első óriási hullámnak és a következő pillanatban eltűnt a szemei elől. Sokáig fel sem fogta, mi történt, csak állt ott, majd segítségért kezdett kiabálni, míg köré nem gyűlt az összes sárkányeregető, étteremvendég, csecsebecsés, gyrosos, fagylaltárus, végül egy vízimentő is előkerült valahonnan, csak éppen tenni nem tudtak semmit. Mindenki a tajtékzó hullámokat nézte, meg anyámat, ahogy a homokba roskadva zokog.

Ennek jövőre lesz tizennyolc éve. Anyám két évvel utána halt meg. Eltemettem római katolikus szertartás szerint, ahogyan szerette volna, pedig görög volt. Apám volt római, a sírkőre az ő nevét is odavésettem, habár a testét soha nem találták meg. Még néhány év, és annyi idős leszek, mint ő volt akkor. Ma is gyakran jutnak eszembe a szüleim, és a váratlanul érkező, utolsó nyár, amely elvitte őket. Jobban hiányoznak, mint az elfonnyadt barátságok, hosszabb-rövidebb időre az életembe férkőző nők, a meg nem született gyerekeim. Talán kevesebbet kesergek azon, hogy mit mulasztottam elmondani nekik.

Visszavonultam az üzleti élettől, vettem egy kis házat Halkidikin. Szerencsém volt, tombolt a gazdasági válság, mélybe zuhantak a görög ingatlanárak. Kezdetben órákig csak a parton sétáltam, igyekeztem visszaemlékezni anyám szavaira, tett-e utalást a helyre, hogy a föveny mely szakaszán, melyik szikla mellett, étterem előtt történt, de semmi sem rémlett. Később szereztem egy kis bárkát, végigjártam a félsziget összes kikötőjét, halászfaluját, beszéltem kikötőellenőrökkel, átnéztem a városi fotógyűjteményeket és halpiaci jegyzőkönyveket az elmúlt két évtizedből. Rádöbbentem, hogy a part összes falujában él egy öreg halász, aki mindenről tud, ami a tengeren történt az elmúlt harminc évben. De ők sem emlékeztek olyasmire, amit én kerestem.

Ha jó az idő, kihajózom, várom a halakat, különösen a nagy és öreg, nyúlós bőrűeket szeretem, beszélek hozzájuk pár szót, aztán visszadobom őket. Néha az az érzésem, mintha egy egészen nagy példány csapna mellettem az uszonyával, de hiába hajolok ki, csupán a hullámokat látom, az évtizedek turistarohama után is ugyanúgy csillogó tengervizet, amely egészen kék errefelé, csak napnyugta után válik feketévé. Szeretek úszni ebben a langyos sötétben. Mosolygok magamon, hogy én is egyre erősebben vágyakozom a víz után. Olyankor kint töltöm az éjszakát a hajón, hajnalban térek csak vissza a partra, s némi étel és egy deci fügepálinka után bedőlök az ágyba.

Az egyetlen különös dolog, amit meg kell még említenem, mert ezt magam sem tudom mire vélni, hogy egyre gyakrabban találok a lepedő redői között apró, emberbőr színű halpikkelyeket.