nem tudom, hogy ez most már ősz, vagy csak a nyár vége. az ágak ropognak a lítiummal töltött gesztenyehéjak súlyától. egyszer majd én is alaktalanná öregszem, eltörlöm a poharakat, a bögrét nem, mert kávézni még fogok aznap. egyszer majd mindenki elalszik, és ha senki nem lesz ébren, véget ér a világ.
ősszel költözünk, nyár végén kellett volna, így már csak a tél fogad. ott fog várni ránk, pedig pont előle terveztünk odamenni. lehet, hogy mérgező lesz a víz, vagy valaki a ház építésekor készülékeket falazott be, és mi csak újabb réteget kenünk a titkaira. éjjel majd kattognak és mi majd azt hisszük, csak gerinceink azok, ahogy összezördülnek egy-egy találkozásnál.
a végén majd minden jóra fordul, kinyílnak a gesztenyék, adaptálódunk. sokat gondolkoztam ezen. kávét főzök, tengerfenéken a zacc, ionok és vak halak — sose lesznek ébren, nem alszanak el.
Megjelent a Műút 2016058-as számában